Doktor Zsivágó (1965)

Borisz Paszternák regénye hatalmas szenzáció volt a Nyugaton, részben politikai okokból. Paszternak nem adhatta ki könyvét a Szovjetunióban, ezért azt fejezetenként csempészte ki egy D'Angelo nevű olasz férfi, és ezek eleinte Szamizdat kiadványként jelentek meg, majd amikor az utolsó részlet is megérkezett, Giangiacomo Feltrinelli, egy baloldali olasz kiadó adta ki regényként 1957-ben. A regényt ironikus módon az ellene folytatott szovjet lejárató hadjárat tette sikeressé, és a sikerre felfigyelt korának szuperproducere, Carlo Ponti is. Ő elsősorban azért vette meg a megfilmesítés jogait, hogy a főszereplőnőt, Larát felesége, Sophia Lorenre ossza, de a Ponti által felvett rendező, David Lean végül kitúrta Lorent a projektből, mondván, hogy túl magas a főszereplőhöz, Omar Sharifhez, akit előző filmjéből, az Arábiai Lawrence-ből hozott magával. Dean később bevallotta, hogy túl "lotyósnak" tartotta Lorent, azért vált meg tőle, de igaza volt, a helyette érkező Julie Christie ideális Lara lett, a kész film pedig elképesztő eposz a polgárháborús Oroszországról.

Száll a kakukk fészkére (1975)

Minden idők legjobb diliházas filmjét Michael Douglasnek köszönhetjük? A 60-as évek közepén ugyanis apja, Kirk Douglas játszotta a darab főszerepét a Broadway-n, aki már akkor szerette volna filmre vinni Ken Kesey drámáját. Megvette a jogokat, és egy évtizedig lobbizott sikertelenül, és mire összejött a dolog, kiöregedett a szerepből, és átadta a stafétabotot a fiának. Ő szedte össze a pénzt Milos Forman számára – Forman azért volt ideális jelölt, mert a kommunista blokkból érkezett, ami kívülről egy kicsit a bolondokházára emlékeztetett. A stúdió nagy sztárokat akart, olyanokat, mint Gene Hackman, James Caan, Marlon Brando vagy Burt Reynolds, de Douglas kijárta, hogy Jack Nicholson kapja meg Patrick McMurphy szerepét. Külön listát lehetne készíteni Nicholson nagyszerű szerepeiről, de talán sosem volt olyan lebilincselő, mint itt. Igaz, ő beleszületett az „őrült, de mégsem annyira” szerepkörbe.

Apokalipszis most (1979)

Joseph Conrad 1899-es regényének született az eredetihez hű, a címet is megtartó feldolgozása, A sötétség mélyén (1994) - senki sem emlékszik rá, pedig Tim Roth és John Malkovich voltak a főszereplői.  Francis Ford Coppola filmjére mindenki emlékszik, pedig ő és John Milius teljesen átírták az eredeti történetet, annak csak a vázát tartották meg és persze az alaphangulatát, illetve a Kurtz nevet – és Kurtz utolsó szavait. Belga-Kongóból aztán Vietnám lett, a XIX. század végéből a XX. század második fele, és persze megjelent a háború motívuma, ami az eredetiben nem volt benne. A többi már történelem a Valkűrök lovaglására támadásba induló helikopterekkel és a Mekongon a végzetük felé hajózó amerikai katonákkal, meg persze a kopaszra borotvált fejű Marlon Brando, akit azért mutatnak többnyire az árnyékban, mert nagyon meghízott, mire elkezdődött a forgatás.

Ragyogás (1980)

Egy kis érdekesség: a mű eredeti címének ötletét Stephen King bevallása szerint John Lennon Instant Karma című száma adta, melynek refrénrészlete úgy hangzik, hogy "And we all shine on". Stanley Kubrick akkoriban mindenképpen horrort akart forgatni, és az asszisztense szerint naponta tucatnyi regénybe kezdett, amiket pár oldal után mindig a falhoz vágott. Amikor a Ragyogást kezdte el olvasni, elmaradt a szokásos csattanás, innen lehetett tudni, hogy a rendezőnek tetszik, amit olvas – talán ezért is volt a szokásosnál is őrültebb a forgatáson. King egyébként a film hatalmas sikere ellenére elégedetlen volt, mert jó néhány változtatás található benne a regényhez képest. Főleg az anya, Wendy filmbeli karakterével volt elégedetlen, akit ő erős, független nőként álmodott meg, és ha rajta múlt volna, soha nem adta volna a főszerepet Jack Nicholsonnak – nem azért, mert rossz színésznek tartja, hanem azért, mert Száll a kakukk fészkérében (1975) már játszott őrült karaktert.

Szárnyas fejvadász (1982)

Amint megjelent Philip K. Dick nagyszerű 1968-as regénye, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? , azonnal feltűntek az érdeklődő filmesek, köztük Martin Scorsese, akik mind kezdeni akartak valamit a könyvvel, de Dick nagyon bizalmatlan volt korábbi tapasztalatai alapján. Menet közben születtek különböző forgatókönyv verziók, részben Dick tudta nélkül, belsős használatra – szóval nem alap nélkül volt gyanakvó. Az egyik ilyen változat kikötött Michael Deeley producernél, aki eleinte nem talált megfelelő rendezőt, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy Ridley Scott ráér, mert teljesen elakadt a saját Dűne feldolgozásával, és különben is dolgozni akart valamin, ami eltereli a figyelmét bátyja, Frank haláláról. A készülő film címét kissé bizarr módon egy második regényből Alan E. Nourse 1974-es The Bladerunner című könyvéből vették, csak azért, mert jól hangzott, a történet ott teljesen más. Dick, aki sajnos nem élte meg a bemutatót egyébként imádta Scott feldolgozását: "Miután elolvastam a forgatókönyvet, elővettem a regényt és végigfutottam. A kettő kiegészíti egymást: aki a regénnyel kezdett, az élvezni fogja a filmet, és aki a filmmel kezdte, az szeretni fogja a regényt."

Trainspotting (1996)

Andrew Macdonald producer nem sokkal megjelenése után, egy repülőúton olvasta el Irvine Welsh 1993-as regényét, és azonnal tudta, hogy ezt meg kell filmesíteni, és azt is tudta, hogy erre Danny Boyle lenne a legjobb rendező és John Hodge a legjobb forgatókönyvíró. Welsht ekkor már páran megkörnyékezték a megfilmesítési jogok miatt, de ő még habozott, mert félt, hogy valami lila művészkedés lesz a dologból. Boyle végül egy levéllel győzte meg a skót írót, amelyben azt fejtette ki, hogy azért kell nekik adni a jogokat, mert Hodge és Macdonald „a két legszámottevőbb skót hazafi Kenny Dalglish és Alex Ferguson óta", de az is fontos tényező volt, hogy leszögezte, minél nagyobb közönségnek szánja a készülő filmet. A forgatókönyv írása során ugyan több karaktert is kihagytak és néhány háttértörténetet kiszórtak, de abszolút hűek maradtak a regény hangulatához és mondanivalójához.

Harcosok klubja (1999)

Meat Loaf halála kapcsán most gyakran került elő David Fincher 1999-es zseniális filmje – az énekes volt a nagy ciciket növesztett Bob –, ami persze valamennyire Chuck Palahniuk filmje is. Az író 1996-os regényéből Fincher és a teljesen ismeretlen, azóta nagyjából el is tűnt Jim Uhls írtak forgatókönyvet, miután a Fox lecsapott a megfilmesítés jogaira. Nem volt nehéz dolguk, mert nem volt más érdeklődő, és alig 10.000 dollárt fizettek. A forgatás alatt a stúdió el is bizonytalanodott, és, hogy a várható veszteségeket minimalizálják, majdnem nullára vágták vissza a marketingköltségeket. Edward Norton és Brad Pitt párosa, a hihetetlenül eredeti sztori és a filmtörténet egyik legváratlanabb fordulata azonban kultuszfilmet eredményezett – és persze sztárírót csinált Palahniukból is.

Nem vénnek való vidék (2007)

Cormac McCarthy nem számított amolyan hollywoodi kedvencnek, korábban csak egy feldolgozás született a munkáiból, a Vad lovak (2000), az sem volt különösebben sikeres, de minden megváltozott, amikor Ethan Coen és Joel Coen rátaláltak az író 2005-ben megjelent neo-western regényére. Hamar létre is jött a megállapodás, a két testvér pedig nekiállt a forgatókönyv megírásának, ami szerintük csak annyiból állt, hogy áramvonalasabbá tették az amúgy is elég szikár történetet. Valójában csak annyit tettek, hogy elhagytak egy mellékszereplőt, néhány háttérsztorit, és az eseményeket már nem csak Bell seriff (Tommy Lee Jones) szemszögéből, hanem a másik két főszereplő, Llewelyn Moss (Josh Brolin) és a bérgyilkos Anton Chigurh (Javier Bardem) oldaláról is bemutatja. A kész forgatókönyv annyira szófukar volt, hogy Brolin teljesen kétségbeesett volt, akkor miből fog ő dolgozni, de ez a film lényege:

ez egy olyan világ, ahol a tettek számítanak, nem a kimondott szavak,

és Coenék még azt a szemtelenséget is megtették, hogy nem mutatják, ahogy az egyik főhős az életét veszíti.