A Golden Globe-díjátadón már tarolt, nálunk most kerül a mozikba és elképesztő élmény az ír Martin McDonagh a kisvárosi Amerikát megéneklő, egyszerre profán és szívmelengető balladája.
Látom, a film adatlapján kicsit értetlenkednek a potenciális nézők, hogy akkor ez most egy vígjáték vagy egy dráma, és a kérdés teljesen jogos! Én gyakorlatilag végigröhögtem a Három óriásplakát Ebbing határábant, miközben egyes jelenetei szó szerint szívszorítóak, és a legtöbb dráma címen futó film negyed ennyi érzelmi töltetet nem hordoz. Szóval a fene tudja, mi a pontos műfaji megjelölés, nekem leginkább a szatíra fekszik, talán mindegy is, a lényeg, hogy zseniális darabról van szó. Nem véletlen kapott film Golden Globe-díjat legjobb dráma, forgatókönyv, női főszereplő és férfi mellékszereplő kategóriában.
És mi is áll azon a három óriásplakáton a tök ismeretlen kisváros határában, „ahol csak idióták járnak”, hogy a helyi seriff szavait idézzük? Mindössze az, hogy az illető seriff nem teszi a dolgát, merthogy 7 hónapok telt azóta, hogy valaki megerőszakolta és megölte Mildred Hayes tinilányát, majd a holttestet leöntötte benzinnel és felgyújtotta. Az ügyben a rendőrség semmiféle eredményt nem tudott felmutatni, az anya pedig valamiféle marketinges ősösztönre hallgatva kétségbeesett lépésre szánja el magát. Lesz is haddelhadd, mert bár William Willoughby rendőrfőnök megfontolt és szokatlanul bölcs ember, egyrészt mégsem mehet el szó nélkül a kihívás előtt, másrészt egyik helyettese, a lobbanékony természetű és nem túl intelligens Jason Dixon kéretlenül is felveszi a kesztyűt, és megkezdődik a harc az asszony és a hatóságok között.
Azt már előre leszögezném, hogy ez nem egy olyan Erin Brockovich - Zűrös természet féle film, ahol az egyszerű, de igazságérzettől fűtött hősnő elhozza az igazságot, és diadalmaskodik a hatalmasságok felett, mert itt nem ez a lényeg, bár valami hasonló történik. Ez sokkal inkább egy bosszúmese, és mint ilyen, helyenként kifejezetten kemény és belemenős, nem finomkodik, ha arra kerül a sor, ugyanakkor okos és helyenként igenis érzékeny ábrázolása egy közösség életének. Ahol nincsenek jó vagy rossz emberek, csak esendő lelkek, és lassan kiderül, hogy a látszólag kőkemény, cinikus és néha könyörtelennek tűnő Mildred is ugyanolyan esendő, mint bárki más.
Egy kevésbé tehetséges rendező mindezt aligha tudná pontosan és hitelesen érzékeltetni. Egy kevésbé tehetséges rendező kezében ez vagy öncélú vérengzésbe, cinikus filozofálgatásba vagy irdatlan giccsbe fordult volna. És kevesen lennének képesek ennyi karaktert ilyen árnyaltan és képlékenyen bemutatni, hiszen rengeteg különböző viszonyrendszer kerül elénk, Mildred és tini fia, illetve volt férje, a seriff és családja, a tapló Dixon és anyja, a szerelmes törpe (Peter Dinklage, ki más?) és a talán meleg reklámos pasas, annak gyermeteg asszisztense és így tovább, mind megkapják a lehetőséget, hogy kicsit lekössék a figyelmüket. És amilyen pazar párbeszédeket Martin McDonagh rendező-forgatókönyvíró össze tud hozni, messze többet hoz ki minden helyzetből annál, hogy pusztán figyelünk rájuk.
A Három óriásplakát Ebbing határábannak minden perce lebilincselő, ha vicces, azért, ha véresen komoly, azért, de olykor néha azért, mert kicsit többet mutat be egy adott szereplőről annál, mint amit megszoktunk. Ennek a filmnek íze, saját hangulata, saját élete van. Pedig majdnem lemondtam McDonagh-ról. Az 2008-as Erőszakik a rémes magyar cím ellenére is a kedvenceim közé tartozik, de a céltalan és értelmetlen második nagyjátékfilmje A hét pszichopata és a Si-cu egyszerűen csak bosszantott. Persze lehet azt mondani, hogy most egy olyan filmet csinált, mint amit a Coen testvérek szoktak, és nyilván adja magát a hasonlat, hiszen a hősnőt játszó – és a hősnőhöz hasonlóan semmitől sem visszariadó - Frances McDormand nem csak a testvérek állandó színésznője volt évtizedeken át, hanem egyben Joel Coen felesége is.
És igen, itt is egy kisvárosban járunk, ennek a filmnek is fekete a humora, vagyis valóban vannak hasonlóságok, de ennyi. És persze nem csak McDormand nagyszerű, hanem Woody Harrelson is, aki élete egyik legszebb szerepét játszhatja most el – pedig a tartalom alapján erre aligha számított bárki is -, a tahó zsarut alakító Sam Rockwell pedig egyszerűen zseniális, még akkor is, ha pont ez a karakter az, ami majdnem paródiába fordul át. Rockwell azonban annyi árnyalatot és érzést visz ennek a tökfejnek a megformálásába, hogy az már önmagában is felér egy feloldozással. Mert Ebbing városában leginkább erre van szüksége, feloldozásra bűneik, hibáik, ostobaságuk vagy korlátoltságuk alól, és minden fekete humortól és szarkazmustól függetlenül meg is kapják ezt.
Értékelés: 10/10
