Ragyogó alakítást nyújt Cate Blanchett a női Weinstein szerepében

Valószínűleg Oscart is kap érte. Todd Field alkotása egyszerre hozza zavarba a nézőjét és ébreszt gondolatokat benne, miközben nehéz lenne tagadni, hogy valójában egy hatalmas trollkodás. Kritika a Tár című filmről.

A közelgő Oscar másik nagy esélyeséhez, A bálna című, Brendan Fraser főszereplésével készült Darren Aronofsky-filmhez hasonlóan a Tárról is rengeteget lehetett hallani előzetesen, főleg pozitív kontextusban (nagyrészt agyondicsérték). Várakozásainkat pedig az is tovább fokozta, hogy míg a másik mű a süllyesztőből kiemelt Fraser nagy színészi visszatérése, addig a Tár annak a Todd Fieldnek az új alkotása, aki utoljára 2006-ban, azaz nem kevesebb mint tizenhat éve jelentkezett nagyjáték- vagy bármilyen filmmel (az új munka ugyanis 2022-es).

És megint csak A bálnához hasonlóan

Field műve végül csalódásnak bizonyult, bár annyira nehezen értelmezhető és zavarba ejtő alkotás, hogy még ez sem jelenthető ki róla egyértelműen,

hiszen könnyen lehet, hogy pontosan az volt a forgatókönyvíró-rendező célja, amit végül a vásznon láthattunk, és egy részét kognitívan sem értettük, más (nagyobb) része pedig örökre homályban marad a számunkra.


Nagyon árulkodó ebből a szempontból a film előzetese, amiből szinte egy szó sem derül ki a Tár cselekményéről, pusztán annyit tudhattunk meg belőle, hogy egy Lydia Tár nevű (fiktív) karmesterről szól, akit a csodálatos Cate Blanchett formál meg. Csupán olvasni lehetett róla a külföldi szaksajtóban, hogy a mű bonyodalmát és központi gondolatát az szolgáltatja, hogy a főhősnő valamiféle #MeToo-ügybe keveredik.

Todd Field korábban olyan filmeket rendezett, mint a 2001-es A hálószobában és a 2006-os Apró titkok, amelyek rendkívül érzékenyen beszéltek a legneccesebb témákról (egyebek mellett a pedofíliáról, a hűtlenségről vagy az önbíráskodásról), miközben valami mélyen emberi és katartikus végkifejlet felé tartottak.

Az új munka azonban nem is különbözhetne jobban a korábbiaktól: Field hagyta a fenébe az érzelmességet, és helyette intellektuális és szarkasztikus stílusra váltott.


Az alkotó úgy mutatja be a kulturális elit legmagasabb szintjét és az ide szervesen beépült főhősnőt, hogy egyszerre marad bennfentes és űz gúnyt belőle/belőlük. És miközben azt hisszük, nagyszabású és aprólékos karakterdrámát látunk, lassanként az előtérbe kúszik valami nyugtalanító a központi figura közelmúltjából, és rá kell jönnünk, hogy Lydia Tár életén keresztül a #MeToo-jelenségről és a cancel culture-ről láthatunk nagyon okos, ugyanakkor nehezen megfejthető példázatot.

A Tár nehezen megfejthetőségének legfőbb oka az elliptikusság – annyi kihagyással és elhallgatással dolgozik, mint egy ballada, és a legrosszabb élmény a néző számára, hogy mindvégig tudjuk: az alkotó szántszándékkal kulcsfontosság momentumokat és eseményeket hagy balladai homályban. Miközben a nem kevés, 2 óra 38 perces játékidőből hosszú negyedórákat szán arra, hogy közel valós időben mutasson be egy pódiumbeszélgetést, amelynek során egy újságíró beszélget Lydia Tárról kedvenc témájáról, azaz saját magáról és Mahler V. szimfóniájáról, vagy ugyanilyen hosszúságban élvezhetjük a főhősnő és mentora beszélgetését a komolyzene bennfentes ügyeiről,

rengeteg mindenre egyszerűen nem jut idő.

 

Forrás: UIP-Duna Film


Mindezt nem nagyon tudjuk másként értelmezni mint Field trollkodásaként, amire a koronát az utolsó jelenet teszi fel,

amelyben egy olyan megdöbbentően szokatlan közegben látjuk viszont a figurát, ami tényleg felér egy sokkal, és amit valószínűleg a legtöbb néző nem fog tudni hova tenni, kivéve, ha vérbeli gamerről van szó, de a gamerek és a művészfilmrajongók közös metszete meglehetősen kicsi, ami megint csak azt sugallja, mekkora mestertroll az alkotó. (A finálé magyarázatáért katt ide!)

Ami pedig a korábban említett kihagyásokat illeti: Field olyan fontos igazságokat hallgat el, ami a film központi témájához tartozna: azaz teljes és érthető részletességgel sosem derül ki, hogy pontosan mit követett el Lydia az ellen a fiatal lány ellen, akinek a zaklatásával (sőt, egy ellene elkövetett sokkal komolyabb bűncselekménnyel is) megvádolják. Mondhatnánk, hogy a direktor ezzel csak az életet utánozza, hiszen a valóságban sem tiszták és egyértelműek az ehhez hasonló esetek – viszont itt pontosan lehet tudni, hogy az alkotó úgy hallgatja el a részleteket, hogy közben egyébként pontosan tudható lenne, hogy mi történt.

Forrás: UIP-Duna Film


A sok elhallgatás és a homályban hagyott részletek azonban egyvalamire kiváló hatással vannak: Todd Field alkotását rengetegen gondolták tovább, és miközben próbálták felgöngyölíteni a filmet, gyönyörű megfejtések születettek. Az egyik legszebb például azt veti fel, hogy minden, amit a Tár egyik nyugtalanító jelenete után (SPOILER! a főhős lemegy egy pincébe, ahol a távolból egy nagy kutya morog rá fenyegetően, majd menekülés közben a nő elesik a lépcsőn és eszméletét veszti) láthatunk, valójában már csak a központi karakter fejében létezik, azaz ő (rém)álmodja. De nem kevésbé lenyűgöző az a megoldás sem, miszerint

a film valójában egy rendhagyó kísértethistória, egy modern közegben játszódó gótikus horror, amelyben a Lydia által zaklatott nő (azzal, hogy különféle baljós és fenyegető jeleket hagy a számára) kísérti és kergeti az őrületbe hősünket – SPOILER! már jóval azelőtt, hogy meghalt volna.

Ehhez hasonlóan mivel mindvégig kétséges, hogyan is valósította meg Lydia Tár az általa elkövetett zaklatást, társasági vitaindítónak is kiváló felvetés, ha barátainkkal megvitatjuk, valóban zaklatónak vagy egyenesen szörnyetegnek minősül-e a nő. Internetes kommentek között ugyanis egészen eltérő véleményeket lehet olvasni: van, aki egyértelműen elítéli a (vélt és valós) cselekedeteit, más viszont olyannyira nem látja bizonyítottnak a vádakat (ez is kimarad ugyanis a filmből), hogy szerinte a főhősnő sorsa a nők és a kisebbségek (Tár leszbikus) elnyomásának fájdalmas példája.

Forrás: UIP-Duna Film


Ezen a ponton muszáj megemlíteni, hogy bármennyire is ambivalens és megosztó film a Tár, ha valamibe nem lehet belekötni, az a főszerepet alakító Cate Blanchett játéka. Bár ezt a szókapcsolatot már nem egyszer leírták a színésznőről, talán még sosem volt annyira igaz, mint most:

élete alakítását nyújtja.

Nem is annyira a forgatókönyv, mint inkább az ő játéka jeleníti meg mindennél világosabban, hogy ez a rendkívül okos és kifinomult nő, ha saját magáról van szó, olyan ostoba és vak, mint egy gyerek. Naivan és elbizakodottan hisz mindvégig a saját nagyszerűségében, felsőbbrendűségében és kikezdhetetlenségében.

Ebben az értelemben pedig a Tár remek lélekrajzot nyújt egy zaklatóról, hiszen ők nyilvánvalóan nem tartják szörnyetegnek saját magukat, és a legtöbben nem hazudnak: tényleg nem gondolják bűnösnek magukat. A másik oldalról pedig, mivel az alkotás – néhány mobiltelefonon keresztül mutatott élőzést leszámítva – teljes egészében Lydia Tár szűrőjén keresztül mutatja be az eseményeket, felkavaró pszichohorror egy mélypontra került emberrel a középpontban.

Forrás: UIP-Duna Film


A mű minden furcsaságát, érthetetlenségét és zavarba ejtő mozzanatát egybevetve Todd Field munkájáról elmondható: amennyiben az a nagy filmek ismérve, hogy még sokáig elkísérnek, és rengeteget lehet vitatkozni és gondolkozni róluk, akkor a Tár egy nagyszerű film.

Amennyiben viszont az, hogy a megtekintése közben mennyire szerettük nézni, már más a helyzet – méghozzá annyira, hogy minden bizonnyal csak keveseknek kerül fel az újranézendő mozis listájára.