Ha Brad Pitt vagy Mel Gibson megcsinálja a maga háborús eposzát, arra felfigyel a világ, de mi van, ha ugyanezt egy ismeretlen finn, kínai, észt vagy éppen magyar filmes teszi?
1944 (2015)
Észtország sosem volt a legnagyobb játékos a világpolitika színterén, de a II. világháború a parányi Balti-országot sokkal jobban megosztotta, mint a legtöbb európai államot, és nagyobb áldozatot is követelt tőle. Az észtek ugyanis ott harcoltak mind a két oldalon, a Waffen SS-be besorozott vagy az ország függetlenségének visszaszerzése reményében önként csatlakozott katonák német egyenruhában, vagy a szibériai munkatáborokat megjárt honfitársaik szovjet uniformisban. Filmünk pont a két oldal találkozását mutatja be az 1944 áprilisában az ún. Tannenberg-vonalon lezajlott ütközetek során, és teszi ezt meglepően látványosan és érzékletesen, anélkül, hogy politikailag állást foglalna, mert sokkal fontosabbnak tartja az egyes katonák sorsát. Akik mindkét oldalon megjárják a maguk poklát, és akiknek mindkét oldalon meg kell vívniuk a saját harcukat a politikai fanatikusokkal és opportunistákkal szemben, és akik között, bár halálos ellenségek, nincs is sok különbség.
Harcosok szövetsége (2004)
Íme, egy meglepő tény: a koreai háború a mai napig is tart, a szemben álló felek ugyanis csak tűzszünetet kötöttek, békét nem. A rendkívül véres konfliktus még ma is megosztja a félsziget két országát, annak idején pedig testvért fordított testvér ellen, és persze pont erről szól a film. A háború elején a vesztésre álló déli oldalon két testvér indul harcba a kommunista agresszorok ellen, de nem önként, sorozásra. Az idősebb testvér aztán hőssé válik, de csak azért, hogy hazaküldhesse féltve óvott öccsét, és amikor azt hiszi, hogy az elesett, átáll a másik oldalra, és új mundérban újrakezdi az egész háborút. A rendkívül látványos és realisztikus film nem idealizálja egyik oldalt sem, a déliek között is akad szadista vadállat, nem csoda, hogy odahaza kultuszdarabbá vált. Merthogy arrafelé olyan sokáig csak jó és rossz létezett, ördögi kommunisták és hősies hazafiak, de a film készítői mertek szakítani ezzel a beidegződéssel.
Drága Elza! (2014)
Mivel nem került széles körű moziforgalmazásba, Füle Zoltán háborús eposzát méltatlanul kevesen ismerik, pedig a minimális költségvetésből készült, „baráti” finanszírozással három éven keresztül készült Drága Elza nem hobbifilm, fontos darab, és meglepően magas minőséget képvisel. Hőse, Lombos honvéd (Makray Gábor), aki egy adminisztrációs hiba miatt lemarad a hazafelé tartó szabadságos vonatról, egy kudarcba fulladt támadás során szovjet fogságba esik. Itt aztán aknataposó lesz, azok közé kerül, akik az előrenyomuló csapatok előtt kézzel – vagy lábbal – tisztítják meg a terepet a robbanóanyagoktól, de kegyetlen kalandjai itt nem érnek véget, hiszen működik benne az életösztön, és minden áron haza akar jutni fiatal feleségéhez. A film nem jöhetett volna létre egy nagy csapat háborús hagyományőrző nélkül, és bár a dialógusokon és a színészi játékon érződik, hogy amatőrök hozták össze, így is le a kalappal a végeredmény előtt, különösen a film eleji csatajelenetért, az egyenruhákért, felszerelésért és hitelességért.
Közeli ellenségek (2007)
Az algériai háború – amit hivatalosan nem is neveztek háborúnak, csak rendfenntartásnak - a mai napig olyannyira érzékeny pontja a francia történelemnek, hogy Florent Emilio Siri munkája is csak két év jegelés után kerülhetett nemzetközi forgalmazásba, noha a konfliktust a lehető legobjektívebb módon ábrázolja. Mindkét oldal megkapja ugyanis a magáét, hiszen a háborút szabályok nélkül, a legnagyobb brutalitással vívták franciák és olyan felkelők, akik közül annak idején sokan még francia mundérban harcoltak a németek ellen a világháború alatt. A képet tovább árnyalta, hogy Algéria nem gyarmatnak, hanem tengeren túli megyének számított több mint egy millió ott élő francia polgárral, és az arab lakosság egy része is a függetlenség ellen volt, és az indokínai vereség után a hadsereg presztízskérdést csinált egy újabb kudarc elkerüléséből - nem jött nekik össze. A javarészt hegyvidéki terepen zajló harcokból érzékletes ízelítőt kapunk, remekül filmezett és felépített összecsapásokat.
Panfilov 28 gárdistája (2016)
A közösségi finanszírozásból létrejött, mégis rendkívül látványos film 1941-ben játszódik, és közlése szerint megtörtént eseményeket dolgoz fel, amelyeket Vaszilíj Korotejev korabeli riportjából ismert meg a közönség. A riport Krasznaja Zvezda című lap oldalain jelent meg, nem sokkal az ütközet után, és a történet szerint mindössze huszonnyolc bátor katona a 316-os lövészhadosztályból Ivan Panfilov vezetése alatt feltartóztatta a náci hadsereg 11-es páncéloshadosztályát néhány napra. Mint az már a háború alatt kiderült, a harci morál erősítésére született cikk szinte minden mondata kitaláció volt, de a jelenlegi orosz álláspont szerint akár igaz is lehetett volna. Filmünk ebből indul ki, és elképesztő történelmi hűséggel adja vissza az ütközetet, ahol a főleg közép-ázsiai katonák kézigránátkötegekkel és páncéltörő puskákkal szállnak harcba az elsöprő erejű német gépezettel, és a technikának hála már nem kartondobozokkal eltuningolt mai tankokat látunk náci Panzerként, hanem teljesen élethű darabok dübörögnek a fagyos pusztán, akkor is, ha azok méretarányos, működőképes modellek digitálisan felnagyítva.
A kürt hangja (2007)
Bár a második világháborút követő kínai polgárháború a XX. század egyik legvéresebb és legjelentősebb konfliktusa volt, a világ nem sokat törődött vele, nem ismerjük fontosabb ütközeteit, idővonalát, csak azt, hogy végül a kommunisták győztek, a nacionalisták pedig Tajvan szigetére menekültek. Pedig nekik állt sokáig a zászló, jobban voltak felszerelve, rengeteg pénzt és hadianyagot kaptak Amerikától, de egységes vezetés, stratégia és főleg ideológia hiányában elbukták a harcot, ám ez a másik oldalnak is hihetetlen véráldozatba került. Már az első, városi ütközet megmutatja, micsoda vérfürdő folyt ott, ahol egyik fél sem foglalkozott azzal, hány ember életébe kerül elérni a kitűzött célt – szerintem az elmúlt évtized legjobb filmes csatajelenete -, majd a főhősnek, Gu parancsnoknak 47 főre olvadt csapatával egy stratégiai jelentőségű bányát kell védenie. Az ellenség túlerejével vívott reménytelen harcban a csapatból rajta kívül mindenki elesik – mert elesik az a kürtös, akinek a visszavonulót kellett volna megfújnia. A technikai stáb egyébként ugyanaz volt, mint a Harcosok szövetsége esetében.
