A magyar forgalmazó védelmében, az eredeti cím is egy idétlen marhaság, de a pipogya Über sofőr és a kőkemény zsaru kalandjai szerencsére baromi viccesek.
Az akcióvígjáték hálás műfaj, szinte mindent bele lehet pakolni, amin lehet izgulni és amin lehet nevetni, már ha jól csinálják. És ha akcióvígjáték, akkor havermozi, és ha havermozi, akkor zsarufilm! Mert mi viccesebb annál, mint amikor egy profi rendőr ered egy véres bűneset és elszánt bűnözők nyomába, de nehezítésként kap a nyakába egy gyámoltalan civilt vagy tapasztalatlan újoncot, aki minden lépésénél hátráltatja, de a végén úgyis kiderül, hogy a nyápicnak is ugyanúgy a helyén a szíve, sőt, ő is képes valami újat tanítani a tökös veteránnak. Hát pontosan ez történik az Übergázban, amiben aztán az égvilágon nincs semmi több. Vagyis annyival több, hogy baromi jól van megírva, és hőseink baromi jó dumákat kaptak.
Vagyis adott egy kicsit tutyimutyi, nagyon jól nevelt Über-sofőr, Stu – és az eredeti cím Stuber, értik! -, aki napközben egy barkácsboltban dolgozik, és van egy csaj, akibe szerelmes, és akit este végre ágyba vihetne, de megjelenik az iszonyatosan kigyúrt rendőr, aki egy kábítószer dealer után nyomoz, aki annak idején megölte a társát. A gond csak az, hogy a zsaru szemét frissen műtötték, alig lát, ezért kell neki sofőr, akit aztán magával cipel a lehető legveszélyesebb helyekre is, ahol aztán a nyápic überes eleinte nyavalyog, aztán elkezdi magát egyre jobban feltalálni. És az már rég nem gáz, ha egy film kiszámítható és klisékre épül, ha az elegánsabb, és érzékkel csinálják, és nem süt a dologról, hogy unott profik megint összeraktak valamit, hogy megint keressenek egy zsák pénzt. Itt nagyjából mindent jól csinálnak, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem az Oscar-díj és az örökkévalóság volt a cél.
Vicces, hogy a sajtóvetítés előtti napon néztem a tévében a 007 Spectre - A Fantom visszatért, és csodálkoztam rá újra, milyen iszonyú jó volt Dave Bautista brutális verőemberként, és most nagyon vicces érző szívű brutális verőemberként. Nyilván az ő fizikumával, pankrátori múltjával teljesen mást nem tud eljátszani – bár a Szárnyas fejvadász 2049-ben azért egy kicsit más volt, és ott is remek volt -, de képes arra, hogy a legtöbbet hozza ki abból a limitált eszköztárból, ami a rendelkezésére áll, és ezt teszi most is. És van még egy jó tulajdonsága: nem akarja mindenáron lejátszani a másikat, pedig első ránézésre Kumail Nanjianit (Rögtönzött szerelem) nem nagy kunszt lejátszani, ő tényleg annak a hebegő-habogó balféknek tűnik, mint amit/akit játszik. És ő a nagy meglepetés, nem azért, mert kiderül, hogy tud karatézni vagy ilyesmi, naná, hogy nem tud, hanem azért, mert képes úgy felpörgetni magát, hogy az egész filmet képes olyan bizarr üzemmódba tenni, hogy tényleg csak néz az ember.
Van egy jelenet, ahol egy mexikói gengszterből kell információt kiszedni, és előbb Bautista próbálkozik. Megüti, majd a fickó lőtt sebébe nyomja az ujját, de semmi, majd jön Nanjiani, aki elveszi a pasas telefonját, és annak Twitter oldalán kezd el posztolgatni. Például olyat, hogy „Imádom Ryan Goslingot, és a Szerelmünk lapjai a kedvencem tőle!”, meg hasonlókat, és az elképedt rosszfiú dalolni kezd, mint a kismadár. És akad még pár hasonlóan elszállt poén, és ahogy haladunk előre, egyre jobb lesz, legalábbis ami a poénokat illeti. Ami az akciót illeti, az is inkább vicces, mint kőkemény. A jelek szerint ez a rendező, Michael Dowse (Nesze neked, Pete Tong!) gyengébb oldala, ami azért kár, mert a rosszfiú szerepére azt az Iko Uwaist (A rajtaütés) szerződtették, aki korunk egyik legjobb, legkarizmatikusabb harcművésze, itt viszont pár csihi-puhi, némi gonosz vigyor és egy kis rohangászás telik ki tőle, ennyit bíztak rá – szerintem többet is lehetett volna.
Értékelés: 8/10