Hol van Charlie Brooker, amikor igazán szükség lenne rá?

- ezt a kérdést valószínűleg sokan feltették az elmúlt három évben, amikor előbb egy közösségi médiával súlyosbított járványfilmben, majd egy mesterséges intelligenciáról szóló sci-fiben találtuk magunkat. A Black Mirror (Fekete tükör) atyja a 2019-ben bemutatott 5. évad után nem tűnt lelkesnek a lehetséges folytatást illetően, úgy nyilatkozott, hogy mára a valóság is elég disztópikus lett, a pandémia alatt pedig eleve nem érezte volna ildomosnak a nézőriogatást.

Ténykérdés, hogy a technika rohamos fejlődésének köszönhetően a Fekete tükör korábbi epizódjai egyre kevésbé számítanak sci-finek, a szociális pontozási rendszert (lásd: Szabadesés, 3. évad, 1. rész) Kína azóta egy az egyben átvette, léteznek már kezdetleges „emlékrögzítő chipek” (A teljes történeted, 1. évad, 3. rész), és pár hete jött a hír, hogy mesterséges intelligencia segítségével digitálisan leklónozta a barátnőjét egy férfi (Mindjárt jövök, 2. évad, 1. rész). Ugyanígy a lakosság kollektív szellemi leépülését is szépen lemodellezte a széria a populista politikusok felemelkedésétől (A Waldo-pillanat, 2. évad, 3. rész) a közösségi média morális nihiljéig (A nemzet ellensége, 3. évad, 6. rész).

Egészen tavaly májusig abban sem lehettünk biztosak, hogy Brooker fel akarja még támasztani valaha a sorozatot – talán babonából se tűnhetett jó ötletnek rémisztőbbnél rémisztőbb jövőképeket vázolni fel, és aztán várni, hogy pár éven belül valósággá váljanak. A rajongók nyilván örvendeztek, amikor kiderült, hogy lesz mégis folytatás, de a korábbiaknál jóval erőtlenebb 5. évad miatt a kétségek is jogosan merülhettek fel. Van-e értelme egy egykoron úttörőnek, újszerűnek és provokatívnak számító sorozatot muszájból folytatni, csak azért, hogy bővüljön a Netflix katalógusa?

Most már tudjuk a választ: Brookernek sikerült mindenkit meglepnie, és úgy folytatta a Fekete tükröt, hogy nem folytatta, pontosabban rebootolta egy új koncepció mentén. Mondhatnánk úgy is, hogy

a sorozat elvesztette Black Mirror-jellegét.

Ami nem nevezhető kudarcnak, ha az új koncepció lényege eleve az volt, hogy Brooker megszabadítja magát a dramaturgiai kötöttségektől, és arról ír, ami érdekli, függetlenül attól, hogy az új epizódok kompatibilisek-e a korábbiakkal. Műfajilag az előző öt évad is meglehetősen változatos volt, és akadtak olyan részek is, amelyekben a technológiai fejlődés kisebb szerepet kapott, ezúttal viszont az öt epizódból háromnál a sci-fi szál annyira zárójelbe kerül, hogy nincs is.

A cinikus olvasat szerint Brooker a saját Alkonyzónáját akarta megcsinálni, és egyszerűbb volt egy új cím helyett a régi, jól bejáratott márkanevet használni. Az utolsó epizód, a 79-es démon valójában kapott is egy alternatív címet, a bevezetőben a „Vörös tükör” részeként hivatkoznak rá, ahogy a Mazey Day című rész is így futott volna, de Brooker végül úgy döntött, nem írja ki, mert azzal elspoilerezte volna a természetfeletti csavart a fináléban.

A sci-fi szálat reklamálók csalódottsága érthető, de ugyanígy Brooker döntése is elfogadható. Kreátorként egyrészt joga van ahhoz, hogy azokat az ötleteket dolgozza ki, amelyek valóban izgatják, másrészt még így is elkészített két olyan részt, amelyek nyugodtan feltehetők ugyanarra a polcra, ahol a klasszikus „régi jó” Black Mirror-epizódok vannak. És ha a részek színvonala hullámzó is, az az évad első másodpercétől az utolsóig érződik, hogy Brooker ezúttal nem rutinból dolgozott, és élvezte a formátummal való kísérletezgetést. A rendezést és a vizuális megvalósítást illetően pedig messze kiemelkedik a sorozat a Netflix saját gyártású produkcióinak mezőnyéből.

Bővebben az évad epizódjairól emelkedő minőségi sorrendben:

5. Mazey Day

Az epizód abban a korban játszódik, amikor nem lapult mindenki zsebében egy kamerás mobil, és a közösségi média is gyerekcipőben járt, a paparazzik pedig még meg tudtak élni abból, hogy kullancsként lógtak a sztárokon. A Mazey Day úgy indul, mintha a felmerülő morális kérdéseket akarná boncolgatni, a Zazie Beetz által alakított lesifotós meg is csömörlik a parazita életmódtól, hogy egy utolsó meló kedvéért mégis visszatérjen. A fináléban aztán kiderül, hogy a fotósnak a lelkiismerete helyett egy egész másféle, rémfilmbe illő fenyegetéssel kell megküzdenie. A kivitelezés remek, a horrorhangulat is stimmel, de a csavaron kívül más attrakció nincs a történetben.

4. Loch Henry

A Black Mirror első, Skóciában játszódó epizódjában is van médiaszál, a két főszereplő, Davis és Pia ugyanis természetfilmet forgatni érkeznek Loch Henry kisvárosába, ahol aztán rájönnek, hogy jobb téma a település hírhedt sorozatgyilkosa. Egy skandináv jellegű, „valódi” kriminek is becsületére válna az a megfejtés, amire és ahogyan kifut a történet, de az igazi csavart nem a gyilkos személye jelenti, hanem a Netflixnek bevitt gyomros. Kiderül ugyanis, hogy Brooker ezúttal

az emberi tragédiákon csámcsogó, felszínes és szenzációhajhász true crime-doksiknak tart tükröt.

3. 79-es démon

Ha nagyon akarjuk, a „Vörös tükör” alcím alatt futó epizódban is találhatunk Black Mirror-elemeket. Brooker a veszélyesen demagóg politikusokkal korábban is foglalkozott (például a Trump eljövetelét megjósló A Waldo-pillanatban), és itt is fontos szerepet kap egy szélsőséges nézeteket hirdető képviselőjelölt, miközben megkapjuk az 1979-es brit társadalom kritikáját is. Az alaphelyzet zseniális (és erősen rímel a Shyamalan-féle Kopogás a kunyhóban koncepciójára), a bevándorló hátterű Nida előtt megjelenik egy démon, aki közli vele, hogy ha nem öl meg három embert három napon belül, akkor beköszönt az apokalipszis.

Amennyire ijesztő, annyira vicces is az epizód, hála az enyhén elrajzolt karaktereknek (Anjana Vasan szürke kisegerét tökéletesen ellenpontozza Paapa Essiedu virgonc diszkódémona), miliőteremtésben és filmszerűségben pedig talán ez a legerősebb rész.

2. Túl a tengeren

Az évad egyetlen, klasszikus sci-finek nevezhető epizódja olyan izgalmas ötletre épül, hogy akár külön szerzői sci-fit is lehetett volna készíteni belőle – igaz, a végeredmény így is egy játékfilmes léptékű, 80 perces rész lett. Az alternatív 1969-ben két űrhajós egy hatéves űrmisszión vesz részt, de közben képesek a tudatukat a Földre transzportálni a saját android replikájukba, így amikor nem dolgoznak odafent, akkor a családjukkal tölthetik az időt odalent.

Aki látott már elég Black Mirror-epizódot, az ki is találhatja a folytatást. A Josh Hartnett által alakított űrhajós kipróbálja, milyen a társa (Aaron Paul), illetve a replikája bőrébe bújni, a feleség pedig megtapasztalhatja, milyen az, amikor a férje (avatárja) kap egy szoftverfrissítéssel felérő személyiségupgrade-et. Ahogy a legjobb Fekete tükör-epizódokban, úgy a technika itt is csak katalizátor, a felmerülő morális kérdések sokkal izgalmasabbak.

1. Joan szörnyű

Az évad legjobb és egyben legviccesebb epizódjában Brooker felteszi a kérdést, hogy mi mérgezi mostanában a legjobban a tudatunkat, és meg is válaszolja:

a Netflix!

Pontosabban a Streamberry nevű fiktív streamingoldal, aminek pont olyan logója és zenéje van, mint a Netflixnek. Ebben a világban sikerült feltalálni a 100%-osan személyre szabott kontentet: életünket szinte valós időben életrajzi sorozat dolgozza fel AI által generált színészek segítségével. És ahogy azt Joan, a cégvezető (Annie Murphy) is megtapasztalja, ez ellen semmit nem lehet tenni, hiszen leokéztuk a felhasználói szerződés apróbetűs részét.

A Joan szörnyű nézhető úgy is, mint egy nárcisztikus társadalom tükre, ahol garantáltan nem tesz jót nekünk, hogy kiszolgálják az ízlésünket, de akár lehetséges, reális jövőképként is,  hiszen a tartalomgyártó AI-k és a deepfake-szoftverek kérdése már most napirenden van. Az ötletet Brooker techhorrorként is feldolgozhatta volna, de jól érezte, hogy a témához a szatirikus-komikus megközelítés jobban passzol.