Dukai István a roncsolás taktikai elvére építi képzőművészeti programját. Jellegzetes fekete mintázatait érzelmi impulzusokból vagy vizuális elemekből kiindulva kezdi szerkeszteni. A vékony vonalszalagok – a techno négynegyedes ütemének monoton ismétlődő ritmusára – koncentrikusan megsokszorozódó emblématestként öltenek formát a számítógép képernyőjén. Az esztétikailag letisztult, tökéletes szimmetriába szerkesztett, üres grafikai logójelek hol a feketére hangolt indusztriális minimalizmus, hol a moárés rácsok között elvesző op art világát idézik. Az önmagukba forduló, lekerekített emblémák sávjain úgy fut a jelnélküli jelentés, mint a lejátszó tűje az üres bakelitlemez iparilag maratott barázdáin. A kereskedelmi grafikai világából kilépő Dukai ezeket a tökéletesre szerkesztett ideálemblémákat roncsolja a számítógépes rajzszoftverek segítségével: a mintázatot megbontja, megfolyatja vagy széttördeli. A folyamat révén születő személyessé tett új jeleket plotterezet sablonokkal és fekete akrilszprével festi fel a táblaképek felületére. A hordozók olyan nyersanyagok, amelyek Dukai szerbiai falusi gyerekkorához kötődnek: göcsörtös nyers zsákvásznak vagy katonai ponyvák. A kész felületeket különböző fizikai roncsolófolyamatoknak veti alá: homokmosás, áztatás, dörzsölés vagy vegyszeres kezelés.
Dukai Artkartell Projectspace-ben bemutatott kiállítása az elmúlt négy év terméséből válogat. Olyan nagyméretű képek kerülnek egymás mellé, amelyeknek keresztmotívumai a katonai temetők uniformizált esztétikáját idézik. A 2020-as Sanctitas diptichon és a 2022-es Intertia triptichon csíkozott keresztjei szétmálnak a szoftver torzító szűrőjén, majd ismét roncsolódnak a fizikailag koptatott, megfakult katonai ponyvákon és sátorlapokon, amelyek – mint megszelídített modernkori háziszőttesek – vették körül Dukait a 90-es évek koszovói háborúi idején töltött gyerekkorában. A 2024-es Quatour sorozat tükörszimmetrikus, roncsolt op artos emblémáit olyan harcászati ponyvákra vitte fel, amiket – a vérfoltok eltűntetésére szolgáló – hipóval és klórral kezelt. „A vajdasági Oromhegyesen kisgyerekekként – emlékezett vissza – a háború körülvett minket, sok ismerőst és rokont behívtak, jöttek a tankok, zajlottak a NATO-bombázások. Több hónapig nem volt áram és vízellátás, de gyerekként mégis különös játéknak éltem meg, összekovácsolta az embereket. Ha megszólalt a légvédelmi sziréna, együtt mentünk le az óvóhelyre, ahol gyertyafénynél törtük a diót, és katonai vásznak között aludtunk. Mindenhol ilyen ponyvák voltak, akár a lovaskocsikon, beépültek a falusi mindennapokba. Utólag próbálom demilitarizálni őket, rádöbbenve a valódi múltjukra.” A szerbiai bolhapiacokon gyűjtött, újrahasznosított hadászati nyersanyag egyszerre nosztalgikus emlékidézés és szembenézés a háborús tragédiák pusztító valóságával. A kiállításon a – drámai ráébredés finom jelentésfonalaival átszőtt – katonai vásznak mellett megjelennek Dukai más nyersanyagai is, a cserzett nyers vásznaktól a koptatott acéllemez-csempékig és a rozsdásan málló talált vaslapokig.
A jugoszláviai Zentán születő Dukai István (1987) családjával menekült a koszovói háború idején a Vajdaságból Magyarországra. Tervezőgrafikusi és graffitis háttérrel 2023-ban robbant be a kortárs képzőművészeti életbe az Inotai Fesztivál ipari csarnokaiban rendezett CONTRAST című kiállításával. Felváltva dolgozik budapesti és egri műtermében. Munkái számos magángyűjteményben megtalálhatóak. Dukait a Heart & Cherry galéria képviseli.
Hozzászólások