Anno nagy port kavart, amikor Kína hiperaktív cenzorai egyetlen internetes mém miatt az egész országban betiltották a Micimackó-rajzfilmeket annak reményében, hogy a továbbiakban egyetlen humorheroldnak sem jut majd eszébe Hszi-Csin-ping elnökhöz hasonlítani őt. De korántsem az imperialista medvebocs volt az egyetlen animációs karakter, akire – olykor igen-igen hülye okokból – a világ más tájain is szúrta a cenzorok szemét.
A magyar társadalom megosztottsága már-már közhelyszámba megy. Igen, Lagzi Lajcsi 1997 szilveszterén óhatatlanul kettészakította a magyarságot: honfitársaink egy része a Dáridó című muzikális ópium fogyasztójává vált, míg mások zéró toleranciát követeltek a hasonló audiovizuális drogokkal szemben – leginkább alacsony színvonaluk okán.
A Bundesliga-haj – népies nevén mullett – eredetmítoszával kapcsolatban több változat kering: egyesek szerint eredetileg vadnyugati buszsofőrök tisztelgése volt Davy Crockett mosómedve-usankája előtt, megint mások szerint az Ökológiai Lábnyom Miatt Idejekorán Aggódó Fodrászok globális kísérlete volt a fogamzásgátlásra. Ha ez utóbbi a valós opció, akkor méltán emlegethetjük minden idők legcsúfosabb kudarctörténeteként.
A Gyerekkorunk félrehallott rajzfilmslágerei című összeállításunk után óhatatlanul vérszemet/vérfület kaptunk, és – az elcsépelt példákat lehetőleg mellőzve - összegyűjtöttük azon pop- és rockdalokat, melyek szövegét valamilyen okból kifolyólag helytelenül értelmeztük. Legalábbis a tudálékosok szerint. Mi azonban készek vagyunk bebizonyítani, hogy állítólagos félrehallásaink igenis valódi értelemmel bírtak.
David Hasselhoff úgy él a köztudatban, mint Michael Knight vagy Mitch Buchannon megszemélyesítője, illetve a csávó, akinél hitelesebben senki nem parodizálja David Hasselhoffot. A Hoff utóbbi 20 éve nemigen telt mással, minthogy időről-időre anyahajó méterű idézőjelbe tette saját munkásságát. És bár az öniróniára való képességnél kevés nagyobb emberi erény létezik, 70. születésnapja alkalmából a Színművész Komoly Munkásságából válogattunk össze néhány alapvetést.
Az internet a Tétova Teve Clubon kívül még egy létfontosságú dolgot adott nekünk a 90-es évek közepén: utánajárhattunk megannyi rajzfilmsláger korábban bizarrul csengő dalszövegének.
1990. környékén a Skála Kópé már a kiégett kabalák szigetén töltötte száműzetését, az ország népében pedig élt a remény, hogy a „Jóska-Gyurka-véreshurka”- és a „nem lehet megunni”-kaliberű szellemi szőnyegbombázás befejeztével a reklámok univerzumában is beköszönt a rendszerváltás. Bizonyos értelemben így is történt, de nem állítjuk, hogy volt benne köszönet.
Távol álljon tőlünk, hogy gendervitába bonyolódjunk, de lássuk be, a forgatókönyvírókat gyakran erős patriarchális szemlélet vezérli az elmebeteg erőszaktevők kiagyalása során. Márpedig a szocio- és pszichopátia nem csak a férfiak kiváltsága! Lássunk rá néhány példát az ún. gyengébbik nem képviselői közül!
90 epizód, 4 évad, megszámlálhatatlan turbo boost és „juhú pajti!”, valamint a karóra rendeltetésszerű használatának teljes bojkottja. És közben senki nem firtatta, miért fordul hátra Michael minden ugratás után, miért egy kamionban dekkol az Igazságért és Jogért Alapítvány, miért nem közösködik Bonnie Aprillel, és egyáltalán honnan szerzik be KITT NASA-technológiát megszégyenítő alkatrészeit, amikor a Moszkvics-féltengely is hiánycikk.
Kár lenne tagadni: nem kevés terápiás jelleggel bírt, hogy korábban két etapban is értekeztünk gyerekkorunk legnyomasztóbb tévéműsorairól. Ugyanakkor olvasóink teljes joggal hiányoltak két alkotást, mely kulcsszerepet játszott benne, hogy olykor háborús élmények híján is vannak vietnami flashbackjeink.
Új, életveszélyes kihívás terjed a Tiktok-felhasználók körében. A "szomszédokolás" lényege, hogy a versenyző belekezd egy Szomszédok-epizódba, és valahányszor a szereplők panaszkodni kezdenek, lehúz egy-egy fél konyakot. A részegség átlagosan öt, az alkoholmérgezés tíz, a klinikai halál húsz percen belül garantált.
Még emlékszünk azokra az időkre, amikor az iskolaköpeny és a körmös nosztalgiájában élő irodalomtanárnők vörös posztóként tekintettek Stephen King klasszikus műveire, lévén tizenévesen inkább olvastuk el harmadszorra a lélekromboló Azt vagy a Cujót, mint akár egyszer is A kőszívű ember fiait.
Egy ütős filmzenealbum már önmagában is időtálló produktum lehet, azonban több neves filmesztéta is váltig állítja: olykor nem árt, ha emellé úgynevezett „jó film” is társul. Lássunk néhány emlékezetes példát arra, amikor ez utóbbi tényező terén hiányosságokat véltünk felfedezni!
A Sex Pistols érdemeit mindenki ismeri, akinek zenei műveltsége túlmutat a Rock Classics-válogatáslemezeken: egyetlen albummal elindították a british punk mozgalmat, és az Egyesült Királyság társadalmi és politikai káoszának szimbólumává váltak. A zenekar privát sztorija azonban kevésnek bizonyult egy komplett minisorozathoz.
Milyen film készült volna Terminátor címen, ha James Cameront gyerekkorában fejen találja egy lengőteke? Milyen grafikával operált volna a Transformers, ha Michael Bay az ököritófülpösi falunapok költségvetéséből forgatja le? Mennyire üresítette volna ki tudatunkat a Bosszúállók, ha az alkotók valamelyike kitalálja, hogy Grimm-mesehősök szélütött verziójával helyettesítsék őket? Az Asylum stúdió tevékenysége nélkül sosem kaptunk volna válaszokat ezen létfontosságú kérdésekre.
Vámpír Ági és Sinter Zoli, Gollam Gabi és a bézbózütős Jóska gyerek, Aranka és a mágnesp#@& francik*rva – csak néhány azon halhatatlan karakterek közül, akikkel a Mónika Show médiatörténelmet írt. A fogászati kezelések és a modern divatirányzatok bojkottjára felesküdött vendégkollektíva most visszatér, az RTL Gold ugyanis újra műsorra tűzte a legendás kibeszélőshowt. Mi pedig ezúttal egy klasszikus epizód erejéig újra elmerültünk feneketlen mélységeiben.
Folytatjuk azon gyerekműsorok bemutatását, melyek nélkül a 30-40-es korosztály körében ma ismeretlen jelenség lenne a kényszeres tikkelés, és illetve titkon jóval kevesebben szoronganának attól, hogy búvártappancsos cirkuszi törpék akarják őket betűlevesbe fojtani. Következzék újabb három produkció, mely jobban traumatizált minket kisiskolásként, mint a ránk erőltetett kantáros nadrág.
A változás szele jó három évtizede a magyar szinkronon is érzékelhető volt: míg korábban még a fahangú VHS-narrátorok is „a kutyafáját”-ként interpretálták a „fuck you”-t, a magyar szövegek hirtelen a Ganxsta Zolee-szerzemények előfutárává váltak. Ezt pedig részben Schéry András műfordítónak köszönhetjük, akinek néhány szófordulata már jóval a Ponyvaregény előtt is klasszikussá érett.
„Mi lesz a következő, amit elvesznek tőlünk? Az ivóvíz?!” – fakadhattak ki a Barátok közt-rajongók, mikor az RTL Klub közel egy éve bejelentette, hogy nem készül több epizód az 1998 tartó sorozatból. A csatorna azóta belátta: ezen elvonási tünetekre nem létezik metadonkúra, így az RTL Gold újra képernyőre tűzte a Berényi klán kalandjait. Mi pedig újra szemügyre vettük a legenda születését.
Az este nyolc előtti műsorsávban a Magyar Televízió csőstül ontotta az olyan műsorokat, amelyek alkalmasak voltak rá, hogy hatásukra a kisiskolás korosztály megálljon a fejlődésben.