Osszuk most úgy fel az emberiséget, hogy vannak akik utálják a horrorokat és vannak, akik rajonganak értük. Az első csoport most ne figyeljen ide! A második pedig már úgyis tudja miről van szó. Horrorról hát, méghozzá Az Átok második részéről.
Az immáron kétrészessé duzzadt sorozat eredetileg egy japán sorozat nyugatiasítása, a hiteles átírás záloga a rendező Takashi Simizu, aki mindkét (az eredeti kettővel, összesen négy) változatot jegyzi. A nyugati verziók elkészítéséhez nem kisebb név segédkezett, mint Sam Raimi, aki korábban az Evil Dead című zombis alapműveket követte el, majd később bizonyos Pókember úgy beszőtte hálójából, hogy csak egy húzós horrorral tudott belőle szabadulni. Az Átok 1 nagy feltűnést keltett, egyben meg is osztotta a nyugati horror-rajongókat, akik a vértől tocsogó gyilkolászós brutálhorrorokon szocializálódtak, míg Az Átok a lélektani horrorok mára kissé háttérbe szorult világát hozta elő, ráadásul mindezt jó adag japán és távol-keleti miszticizmussal. A film megértése szellemi feladat, és feltételez némi távol-keleti kultúrtörténeti és filmnyelvi ismeretet is. Ezért sokan utálták, de legalább ennyien imádták is az első Átkot, amely mindentől függetlenül jelentős dollár tízmilliókat hozott Sam Raimi számlájára. Így nem meglepetés, itt is a második rész. (Hiszen akik utálják, azok is megvették a mozijegyet és a DVD-t...)
Fő kifogás a horrorokkal kapcsolatban, hogy gusztustalanul sok bennük a vér. Az Átok 2. nem gázol a vérben, szemben például bizonyos "fűrészelős" riválisával, ha jól számoltam, az ízlésesen kivitelezett nyitó főcímben szereplő egyetlen vércseppel egyetemben összesen 4 db vérző seb látható, de azok sem durvábbak, mint egy hagymapucolásnál megcsúszó kés okozta rendes háztartási sérülés. Ettől függetlenül azonban messze nem 18 éven alattiaknak szóló a film, bár az igazat megvallva, nem tudom van-e 18 éven feletti, aki szereti az efféle filmeket? Tegyük fel, nyilván vannak, hiszen valakik csak összedobták azt a rongyos 22 millió dolláreszt, amivel e film az első hétvégén debütált Amerikában.
Lesz ellenben nyomás az agyra, pszichikai feszültségkeltés, 5.1.-ben kóválygó idegtépő zajok, sikoltás, rikoltás és más zubogó, rotyogó belső hangok. Suspence, bár nem olyan szépen felépítetten, mint Hitchcock mesternél, hanem úgy az elején beletaposva, aztán merevre görcsölt lábbal tartva végig. Majdnem végig. Ugyanis a végére már annyit jön elő az a szürke kis izé, hogy megszokjuk. Ha pedig a rémet megszokjuk, akkor rögtön nem rém többé, hanem olyan gyűrött lepedőbe bújt, hülyén huhogó balfék, aki örök kóválygásra van ítélve. Átkozva. Nem spoiler, az a szürke kis izé már előjött az első részben is, akik látták, tudják, akik nem, azok meg látták a plakáton. Na. Viszont nekem kifejezetten tetszett, hogy nem trancsíroz, nem kibelez, nem megesz, csak a sötétből kinyúl, néz rád azzal a nedves, bánatos szemével és magával ránt a semmibe. Zutty. Ekkor még azok is megemelkednek/mélyebbre süllyednek a székben, akik még az előző pillanatban hangosan cikizték az előtted lévő sorban a filmet. Ez a játék működik is, csak elfárad kissé a végére. Összképen javít viszont a végső feloldás, ami viszont... no, ez lenne a spoiler. Legyen annyi elég, hogy igazi japános befejezés lesz, amit például az anime rajongók magától értetődő természetességgel fognak tudomásul venni.
Takashi Simizu történetmesélésének időkezelése is sajátságos, bár nem példa nélküli. Az Átok cselekménye több szálon fut, e szálak viszont nem a reális időrendben, hanem valami furcsán "zökkenő" ritmusban vannak összekapcsolva. Mindezt tetéz egy magyarázólag bevágott flashback is, ám egy kis odafigyeléssel a film emészthető. Mondhatni, elgondolkodtató, intellektuális élmény, remélhetőleg ezen nem fortyan fel senki, sem a pártoló, sem az ellenző oldalról.
