A japán filmtörténet egyik legnagyobb alakja, Ozu Jaszudzsiro életműve inspirálta Hsziao-hszien Hou poétikus filmdrámáját, melynek főszereplője egy japán riporterlány, aki magányosan él a nagyvárosban. Folyton utazik, élete jó részét vonatokon tölti. De mindegy hol van, mindenütt magányos. Gyermeket vár, de nem akar összeköltözni az apával, és már a szüleivel is kevés dolog köti össze. Mindennapjai nagy tragédiák és izgalmak nélkül zajlanak, de az igazi boldogság és az felszabadult öröm is kerüli.
Figyelem: A beküldött észrevételeket a szerkesztőink értékelik, csak azok a javasolt változtatások valósulhatnak meg, amik jóváhagyást kapnak. Kérjük, forrásmegjelöléssel támaszd alá a leírtakat!
Hozzászólások
8/10
sanderb
2011 dec. 16. - 09:54:40
8/10
Elképesztõen reális tükröt tart a film az urbánus lét valós elmagányosodásának veszélyeirõl azok elé, akik ezt önként vállalják, vagy csak így alakul az életük és nem tesznek idõben ellene semmit. De mindenki számára nagyon tanulságos lehet. A csendes történettelenségen túl a film nagyon is beszédes; a téma minimum gondolkodásra késztet. 10/8
A film meglehetõsen vontatott. Az események lassan bontakoznak ki, és igazából ki sem bontakoznak teljesen. Inkább „csak” egy a hétköznapokból kiragadott szegmens tárul elénk a fõszereplõ lány életébõl. Aki végignézi a filmet, azt is mondhatja, hogy se eleje se vége, viszont ha valaki azonosulni tud a film hangulatával, a rendezõ stílusával, az egy jól ábrázolt, sallangmentes, realisztikus rendezõi megvalósítást láthat benne.
Bár mondhatjuk a Café Lumièreben "nem történik semmi", meglepõen a film mégis elkerüli hogy unalomba fulladjon - mint oly sok mai halk szavú dráma. Hanyagolja a szokásos "nagy drámaiságot", kiélezett konfliktusokat, amelyek Café Lumière szemszögébõl inkább kifejezetten mesterkéltnek hatnak.
A hétköznapi eseménytelenségben ugyanis nem tartalmatlanságot érzünk, hanem valóságosságot, a valós ürességet - a remek távolságtartó, rögzített fényképezésnek köszönhetõen. A hangulat, a film által közvetített egyszerû érzés észrevétlen ivódik a képekbõl - ahogy a színészek munkája, ami nem mint színészi játék, hanem mint emberek létezik a vásznon - kerül minden feltûnést, hatásvadászatot de mégis a film hatásos, egyedi élmény.
Jó film volt, nagyszerûen ábrázolta a magányosságot és azt is ahogy a legelemibb kapcsolatok formálissá válnak, na meg a változások hatását.
Érdekesség: Hsiao-hsien Hou az elmúlt két évtized egyik legelismertebb, abszolút a világ filmgyártásának élbolyába sorolt alkotója, ehhez képest idehaza semmi nem jelent meg tõle, így különösen meg kell becsülni a Café Lumiere-t, azzal együtt is, hogy nagyon késõn vetítették.
A másik fontos név Ozu-é, akinek tiszteletére készült ez a film. Ozu nemcsak a (talán) legnagyobb japán rendezõ volt, de a filmtörténet egyik legnagyobb alkotója is. Filmjei azonban -legjobb tudomásom szerint - nálunk elérhetetlenek.
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások