1948. augusztus 20-án, Kecskeméten hirdette meg Rákosi Mátyás a családi és egyéni gazdaságok felszámolását jelentő kollektivizálást, s ezzel együtt a kuláküldözést. A szovjet osztályharcból honosított kulák kifejezéssel a paraszti társadalom módosabb rétegét bélyegezték meg. Ezeket népnyúzóknak nyilvánították, és hatalom a kisemmizésükre a vidéki népesség legaljával szövetkezett.
A hatalom egészen a rendszerváltásig igyekezett eltitkolni a kegyetlenkedéseket, csupán túlkapásoknak nevezte több mint hetvenezer család nincstelenné tételét, gyötrését. Természetessé vált a fizikai erőszak, a kínzások, amelyek időnként az áldozat halálával végződtek. A mai napig nem tudjuk, hogy hányan lettek öngyilkosok, haltak meg idő előtt stressz betegségekben, váltak alkoholistává. A kuláküldözések ideje 1949-től 1953-ig tartott hivatalosan, de a filmből kiderül, hogy még több mint tíz évig élt megkülönböztetés.
Az alkotók mintegy kéttucatnyi áldozatot kerestek meg az ország hat régiójában, hogy viszonylag hű keresztmetszetét adhassák a kulákprésnek. A megszólalók zöme csak gyermekként, fiatalként élte meg a szüleit, nagyszüleit ért megpróbáltatásokat, de néhányan közvetlenül megtapasztalhatták a népi demokrácia keménységét. A máig ható félelem miatt sokan elutasították a filmesek közeledését, a megszólalók azonban hálásak volt, hogy végre valaki foglakozik az elhallgatott történetükkel.