Eredetileg a világ első olyan öregek otthonát akartuk bemutatni, melyet cigányok építettek a maguk számára. Ez egyrészt azért érdekes, mert mint ilyen az első, másrészt meg azért, mert a cigányoknál nagy szégyen az öregeket otthonba adni. Az öregeknek nagy a becsületük, és közülük választják ki a cigány törvény - a romani kris - bíráit is. Mi történt tehát, hogy otthont építenek számukra?

A választ ugyan sejtettük, de tőlük akartuk hallani.

Amikor beléptünk az otthonba, egy öregasszonyt mutattak be nekünk elsőként. Milli nénit. Mondták, hogy jóbeszédű az öreg. Így volt. Olyannyira, hogy a forgatásra szánt öt nap alatt el sem tudtunk, nem is akartunk mozdulni mellőle. Csak ha már - szó szerint és kép szerint is - kidőlt, elaludt a sok beszédtől.

Előadásmódja rendkívül ízes, szenvedélyes, érzelmektől hullámzó.

Ott voltunk a hétköznapjaiban, orvosi vizsgálatnál, ebédelésnél, sétáltatásnál, hazatelefonálásnál, öreg barátnői látogatásánál? És akkor is, amikor fia - Szöcske - meglátogatja az otthonban. Mentegetőzik anyjának, vigasztalja, rimánkodik, hogy ne legyen szomorú, döbbenetes nyíltsággal megbeszélik a temetést is. Mert Milli néni legnagyobb félelme, hogyha meghal, nem tudja hova kerül az otthonból a teste.

Az utolsó napon hazakísérjük a régi házba, hogy ruhákat szedjen össze magának. Itt erősen megrohanják az emlékek, kezébe vesz egy régi virágcsokrot, megszédül, elejti, és elsírja magát. Milli néni pár hónappal a forgatás után meghalt.