Terence Davies az egyik legeredetibb és legmegragadóbb filmstílust kísérletezte ki és - ha hihetünk a fesztiváldíjaknak - vitte győzelemre a nyolcvanas évek végén Európában. Nincs történet. Nincsenek hősök. Alig van helyszín. A korai negyvenes-ötvenes években vagyunk, egy alsó- középosztálybeli családnál Liverpoolban. A zsarnok apa, a rabszolgaként kezelt anya, a fiú és a két lány alkotják a családot, melynek történetét - születést, házasságkötést, gyerekszületést, családi összejöveteleket, halált - emlékképekből ismerhetjük meg. A forma "dalos fotóalbum" (Létay Vera): a világ zeneirodalmából ismert és közkedvelt zenei slágerdarabokat, angol dalokat, valamint korabeli slágereket hallunk, úgy, hogy a család tagjai általában együtt énekelnek, dúdolnak a rádióval. Egyszóval egy majdnem musical az ötvenes évek angol hétköznapjairól, miközben a képes és zenés mozaikok szubjektív korrajzzá alakulnak.
A film az 1988-as Cannes-i Filmfesztiválon a Filmkritikusok díját, Locarnóban Arany Leopárd-díjat, Angliában pedig 1989-ban a legjobb angol film és a legjobb rendezés díját nyerte el.