Képzőművész. 1978-1983 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakának hallgatója, mesterei: Blaski János és Sváby Lajos. 1989: Stúdió '89 - Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület díja; Nagykőrösi Grafikai Tárlat, Művészeti Alap díja; 1991: Művészeti Alap díja; 1992: az Alfa Romeo művek kiállításának 1. díja; 1993: a Fővárosi Önkormányzat kulturális bizottságának díja; Nagykőrösi Grafikai Tárlat, a Művelődésügyi Minisztérium díja; 1997: Munkácsy-díj. Tatabányáról indult a Panel "legénységével" (Szunyogh László, Kungl György, Tatai Tibor); a meghökkentést a művészi megformálás igen magas fokán űzi, a Kék Acél című kiállítást, amelyen ő is részt vett, ma már paradigmaváltó eseményként tartja számon a kortárs művészettörténet, egy olyan generáció jelentkezéseként, mely előtérbe helyezi az ironikus, reflexív, emblematikus megközelítési módokat, és az avantgárd paródiákhoz, a posztkonceptuális, a fogyasztói társadalommal szembeni kritikus törekvésekhez kapcsolható. Magritte-hoz hasonlóan egalizálja azokat a hol banális, hol szakrális motívumokat, amelyekkel dolgozik, áruemblémák éppoly súllyal esnek latba, mint használati tárgyak vagy munkaeszközök és e kiragadott elemek az új, mellérendelő kontextusba helyezve is megőrzik hétköznapiságuk melankóliáját (A kereszt barkácsolása, 1990). Művei, amelyek változatos műfajokban készülnek (festészet, grafika, installáció, tárgyak, fotók, szöveges munkák, feliratok, pecsétek, események, projektek, performance), egyetlen nagy Gesamtkunstwerk részeiként is felfoghatók. Törekszik az egyszerű megfogalmazásra, legtöbbnyire grisaille festéssel készült, a monokrómhoz közelítő képein kevés motívumot használ, amelyek asszociációs mezeje így szabadon interferál. Képei soha nem hordoznak irányított üzenetet, mindig megőriznek valamit a dolgok eredendő titokzatosságából. Művei képrejtvényekre emlékeztetnek, ám végső megfejtés nincs, irónia helyett pedig inkább játékos komolyság, sok tapintat és humor jellemzi őket. Enigmatikus képei oldott, lágy festőiséggel, tárgyegyüttesei gondos kézműves munkával készülnek, hiányzik belőlük az újtárgyiasság szigorúsága. A Polifónia projekt részeként az autóbuszok oldalát olyan feliratokkal látta el, amelyek agresszió nélkül zökkentették ki az utazóközönséget megszokott "kontextusából" (pl.: El van rontva a napom, ha nem győzök le három gonoszt, 1994), postai projektjéből emlékezetes a Feltámadunk című postai bélyegző, amely egy asztalt ábrázolt, csonka (ám visszanőni kész) lábbal. Az antropomorfizált tárgyak önálló életet élnek már korai főművein is (Alkony dupla nappal, 1989; Romantikus tájak antiromantikus motívumokkal, 1992). A Remény szakmunkában (1994) és a Gablerrel közös kiállítások pedig mind filozofikusabb szimbólumképző tartalmaikkal, s a véletlen, illetve a szerencsés egybeesés esztétikai kategóriái iránti mind nagyobb fogékonyságukkal meggyőzően bizonyítják, hogy a kortárs magyar emblematika legjelentősebb alkotásai nem csupán posztmodern gegek.
