Festőművész. 1933-tól a Magyar Képzőművészeti Főiskola növendéke, Vaszary János tanítványa volt. Nagyobb hatással volt azonban művészetére az, hogy 1937 és 1939 között Itáliában, Franciaországban és Németországban járt tanulmányutakon. Az utazás tapasztalatai és következményei meghatározó módon hatottak művészi meggyőződésére, festészetének későbbi alakulására. Ismeretséget kötött Mondriannal, Beöthy Istvánnal, Jean Arp-pal, André Bretonnal, Max Billel. Első önálló kiállítását Párizsban, a másodikat Zürichben rendezte meg 1938-ban. 1942 előtti művei közül kivételesen sok kép gazdagítja a Wehinger gyűjteményt. Ezek most a Kieselbach Galéria falain vannak, többek között az 1931-es Utcai jelenet, az 1932-es Igal, a Lány papagájjal 1934-ből, a Fürdőzők 1938-ból. A negyvenes - ötvenes évek Gyarmathy külföldi tanulmányútja Svájcban ért véget, 1939-ben tért haza Max Bill svájci művész egy mappájával és levelével amelyeket Kállai Ernőnek küldött. Innen datálódik ismeretségük és barátságuk. Gyarmathy rátalált Kállaira, és Kállai is Gyarmathyra: tevékenységük, éppen közös gondolkodásmódjuknak köszönhetően, több szálon fut együtt egészen Kállai korai haláláig. De még sok évtizeddel később, 1986-ban is, Gyarmathy Kállai Ernő emlékének szenteli Műcsarnokbeli kiállítását. Kállai 1920 és 1935 között másfél évtizedet Németországban töltött, többek között a Bauhaus folyóiratot is szerkesztette. A művészeti író és kritikus már a harmincas években kidolgozta "bioromantika" elnevezésű teóriáját, amelyet Gyarmathy is jól ismert. A negyvenes évek elejétől festett nonfiguratív képeket, s azokon mind a látottakat, tapasztaltakat, mind saját elméleti megállapításait igyekezett gyümölcsöztetni. 1945-ben az Európai Iskola tagja, majd 1946-ban az Elvont Művészek Magyarországi Csoportja és a Galéria a 4 Világtájhoz alapító tagja. Ekkor festette a Wehinger gyűjteményben szereplő, 1945-ös Ellentétes mozgásrendszer című képet. 1947-ben kiállította képeit Párizsban, a Salon des Réalités Nouvelles tárlatán, 1948-ban pedig Budapesten volt egyéni kiállítása. Ebben az évben a csoportot feloszlatták, s tagjai nem állíthatták ki többé műveiket. Gyarmathy ekkor belső emigrációba vonult (családja megélhetését húsz éven át fizikai, majd műszaki munkával biztosította), ekkori képein a szürrealizmus ikonográfiája jelenik meg. A Wehinger gyűjtemény természetesen ebből a korszakból is tartalmaz képeket; az 1949-es Dicsőség című festmény és hat 1950-es évekbeli festmény alapján a 80-as években készült szerigráfia mappa képviseli ezt a korszakot. A "nagy stílus" - a hatvanas évektől Az ötvenes évektől kezdve minden közszerepléstől elzárva, egyre többet foglalkoztatja a tudomány bizonyosságába vetett hit, a természettudományos alapok, és az ezekből kialakított "gondolati tér", amely képein megjelenik. Festményeit a részelemek öntörvényű mozgása, vibrálása, a rejtett fények töltik ki. A for­mák sűrűsödése, ritkulása alakítja ki sajátos színdinamikáját. Kompozíciói kozmikus dimenziókat nyernek, a mikro- és makrokozmosz mozgásait próbálja vásznain megteremteni, látványba foglalni. Mindezt egy olyan szűkre szabott térben - saját otthonában - teszi, amiből az utolsó években szinte kilépni sem tud. Itt a bezártságban, magányban tágul ki és teremtődik újjá számára a világ, terjed kifelé: a csillagrendszerek és befelé: a láthatatlan dimenziók irányába. Művei a hatvanas évektől fogva külföldön is, itthon is kiállításokra kerülhettek. 1971-től kezdve többször járt Nyugat-Európában, 1973-ban pedig körutazást tehetett Afrikában is. Számos külföldi kitüntetést kapott. 1991-ben a Magyar Művészeti Akadémia, 1993-ban pedig a Széchenyi Művészeti Akadémia választotta tagjai sorába. A legfontosabb művek a Wehinger-gyűjteményben ebből a korszakból: Ünnepnap az utcán , 1964; Harmonikus viszonylatok, 1983; Testek a pályájukon, 1970; Elmozdulások és struktúrák, 1979.