Autodidakta. 1945-ben feleségül vette Vajda Júlia festőművészt. Tagja volt az Európai Iskolának. 1948-ban el kellett hagynia műtermét, két évig egyáltalán nem dolgozhatott. 1950-1955-ig az Állami Bánszínház, 1955-1958-ig a győri Kisfaludy Színház munkatársa. A Bábszínháztól kapott kis helyiségben 1951-ben kezdett el ismét szobrokat, domborműveket készíteni. 1965-1987-ig New Yorkban élt, ott kezdett festeni. 1987-ben hazatelepült. 1990-ben kiváló művész kitüntetést kapott, 1993-ban a Széchenyi Művészeti Akadémia tagja lett. Első munkái portrék és zsánerfigurák (Vakoló, 1945, Zsákolók, 1945). Ezeket rövidesen követték absztrakt szobrai, amelyeken a természeti formák áttörésével és fokozatos absztrahálásával a szobor zárt tömegét fellazítva, a formát a tér minden irányába megnyitotta (Akt, 1946, Áttört akt, 1946, Bagoly, 1948). Velük egyidőben készített teljesen elvont kompozíciókat is drótból (Hurkolás, 1946, Szálló madarak, 1947), valamint a szerves élet, a növekedés, a kibomlás képzetét felkeltő, szellemükben Hans Arp műveivel rokon szobrokat (Növekedő, Madár, Flower, 1947). Művészetének első periódusa (1945-48) - mely az ? Európai Iskolához kapcsolódik - rendkívül termékeny (szobrainak közel egyharmada készül ekkor) és sokirányú. Műveiben egyaránt megvan a játékosság és a könnyedség (Hármas fókák, 1946, Delfinek, 1947), a tragikus keserűség (Gyermekgyilkosság, 1947) és a groteszk keménység (Hitler, 1946). Szobrainak jellemzője az aszimmetria, a formák változatos térbeli játéka, és az az ambivalencia, amit a látványelemek különleges szimbiózisa hordoz. Egymásba alakul ember, állat, növény és jel, hogy egy semmivel sem azonos alakzat vagy egy valóban öntörvényű lény keletkezzék (Ikrek születése, 1946, Kakasharcos, 1947). Ez a tendencia teljesedik ki 1951-1965 közötti alkotóperiódusában, és válik művészete alapkarakterévé. Új korszakát kis fadomborművek vezetik be (Hajóút, 1951, Születik a Minotaurosz, 1952), majd elkészíti a főművei közé tartozó Triptichont (1958-60) és nagyméretű faszobrait (Test és lélek, 1957-1960, Életfa, 1958-60). Kialakulnak jellegzetes formatoposzai - maszkok, szarvak, karmok, szárnyak halfarokból stb. -, amelyeket rendkívüli fantáziával társít és variál keveréklényein (Angyal, bronz, 1958-1960, Holdlovas, 1959). Saját vallomása szerint festők hatottak rá (Vajda Lajos, Max Ernst, Miro, Picasso), de mindenekelőtt az őskori és a természeti népek művészetétől nyert ihletet. Műveinek kihívó erotikája is a fétisekével rokon (A herezacskó emlékműve, 1959). Jellegzetesek kétnemű lényei: Tetovált androgin, 1957, Mózes (Jégmezők lovagja), 1958. Az európai kultúra klasszikus alkotásait örök kihívásnak tekintette. Parafrázisokat készített a Belvederei Apolló (Bábos, 1953-54), Leonardo lovasszobra (Leonardo után, 1948), H. Moore (Király, Királynő, 1962) és J. van Eyck nyomán (Arnolfini asszony, 1955). 1962-1963-ban készített négy non-figuratív, plexi-kompozíciót (mindegyik megsemmisült), amelyeket építészeti környezetbe helyezendő, nagyméretű szobrok terveinek szánt. Ezt a kísérletet a továbbiakban azonban nem folytatta. 1 965-ös emigrációja újabb fordulatot hozott művészetében. Részben azért, mert anyagi okokból műfajt kellett váltania, festeni kezdett, de megismerkedése a Kabbalával, a héber betűk "csodája" egész formavilágát megváltoztatta. Egy sajátos nyelvmisztika bontakozik ki képein, amelyek alapélménye a teremtés a szó, a nyelv által, a teremtés mint transzcendencia. Formái kemények, zártak, emblémaszerűek lettek, jellegzetességük a dekorativitás és a szimmetria (Teremtés, 1988, Kabbala, 1989, Legyen világosság!, 1989 stb.). Ezeket a formákat szobrokba is áttette (Adam Cadmon, 1967-68). Amerikában festett képeit nem tudta hazahozni, így festészetéről csak töredékes képet alkothatunk.