Zala Márk születésnapja. Találtam egy cikket, meglepõdtem, mert én magam írtam 85-ben.
Kizökkent térbõl, idõbõl. Szabad Föld, szerzõ: Bácskai Júlia
Zala Márk temetése után néhányan próbálkoztak a város legújabb pletykájával: öngyilkos lett. A sarki kocsmában beszélgettünk, ittunk (na, már csak a Zala hiányzik innen!), inkább hittünk az éppen vele élõ színésznõnek: nézte a matinét (vasárnapi gyerekfilm), és elaludt, nem tudták fölébreszteni.
Gothár Péter filmjében Ruttkai Évával játszott (a film címe: Idõ van) - azóta is töprenghetünk a kérdésen: mire elég az idõ, ami van? Olyan öreget játszott, amilyen még ma se lenne, pedig 1985 novembere régen volt, húsz év is eltelt lassan, neki a maga 36 éve is teljes volt, kerek, néha túl sok. Elsõ lélegzetre vették föl a fõiskolára színésznek.
"Zseni vagyok, ez a bajom. De én ezt is kidalolom. Ha Isten jön, ráfordulok. Ha a halál: elfordulok."
Zolnay, Jancsó egyik kedvenc filmszínésze lett: magas homlok, szomorkás bölcsesség a szemében, huncut mosoly a száján, borzongató orgánum, férfiasság, egy csipetnyi rivalizálás nélkül, gyerekesség, a gyerek ragaszkodása nélkül. Ritkán szólt, de fontosat mondott. Csendes, halk szavú gyerek valahonnan Zalából, ezért is lett Zala Márk az eredeti Márkus László helyett, ilyen néven csak egy színész volt és maradt.
"Félek attól, hogy megijedek, és ijedtemben azt látod, amit én."
Ha szabadon hagyták lélegezni, szárnyalt, mint minden igazi tehetség; ha nem, akkor alkalmazkodott, figyelt, begubózott, majd az ablakon repült ki. Egyszer egészen elrepült egy igazán szabad országba. A Huszonötödik Színházban - az elsõ igazi avantgárd együttesben - napokon át társulati értekezés folyt arról, visszakaphatja-e a szerepeit és a bizalmat, mert õket hagyta el. (Ott és akkor érzelmek döntöttek, a szeretet és a tehetség iránti tolerancia - nem ez volt jellemzõ a kor szellemére.) Hozzájuk tért vissza, hazajött. Megértette, hogy a szabadság bennünk van, másutt könnyebb a mozgás, mint itt a hetvenes években, de legalább a lányok itt is számítanak rá. A lányok: régi szeretõk, új kapcsolatok, mások feleségei, új feleségek, a barátok barátnõi, a barátnõk barátai, mindenkiben meglátta a szépet, a gyönyörût, számára a szex az idõ megduplázása volt, duplán, triplán élvezte az életnek ezt a politikától és butaságtól elkerített területét.
"Begyullad a szemem (a fél)és bántja a saját pernye,ha belépek ODA, ahol vagyok. Gyönyörû kicsi kis kisasszonyok."
Intellektuális színész lett volna? Amikor saját estre készült, hetekig szétdobált kéziratok hevertek körülötte, Adytól Márquezig. Olvasgatott, dobálta a könyveket, fellapozott itt-ott egyet, és tudta, melyik bekezdés kell neki. Lényeglátása irigylésre méltóan segítette, azonnal kivágta, ollózta, tudta a fontos gondolatok helyét. Biztos ízléssel játszott Moliere vagy Shakespeare stílusában, valahonnan tudta, mikor milyen hang illik oda.
Saját verseket is írt (soha nem adták ki õket).
"Ha isten lennék: elkerülném magamat. És mindég, mindég mosolyognék. S ha liba lennék, hagynám: dugják torkomba beteges ujjainkat."
Ösztönös színész lett volna? Egy-egy próbán elszabadult benne a kisgyerek, máskor a védtelen állat vagy a sötét indulat. Õ nem szeretett dolgozni, soha, sehol. Õ játszani szeretett. Mindenféle emberhez tudta a pontos és igazán odavezetõ utat. A színészek általában zárt közösségben élnek, nem sok civilt ismernek, azokat is arra tartják, hogy ellessenek valami"életszagút" tõlük. Márk a legkisebb faluban épp annyira volt otthon, mint Amszterdamban, Pesten, Szolnokon vagy Kaposváron, ha emberséggel találkozott. Az egyik vidéki turnén például gyalogolni kellett volna a faluban, õ leintette az arra járó kocsist, és felkéredzkedett, a végén puszival köszönt el, szó sem esett színészetrõl. Nálánál egyszerûbb emberrel soha nem találkoztam. Ha valakiben megbízhatott, órákig csendben lehetett hallgatni vele.
"Aki nem lép rétesre, Nem kap estét egyszerre."
Megérezte a bajt. Rettegése egyre nõtt, már nem pontosan tudta, hol van és mit szabad tenni-mondani. Okos volt, nemcsak bölcs. Amikor a turné egyik elõadásán elakadt a szövegben, mindenki pillanatnyi emlékezetkiesésre gondolt. Súgtak neki. Súgott a komisszárt játszó színész és súgott az elõtte fekvõ, akit nemrégen lõttek le. Mindenki tudta a szerepét, csak õ nem. Kizökkent számára az idõ. Kizökkent õ maga is idõbõl, térbõl. Hátulról, a függöny mögül valaki erõsen belökte Cseh Tamást a gitárjával. Ilyen sápadt indiánt még sose láttam. Az elõadás ment tovább, a feszültség csak jót tesz, a nézõk nem is sejtették, hogy személyes dráma is zajlik. Paranoid skizofréniát állapítottak meg. Még egy évtizedig élt a gyógyulás után. A kórházban írta a legjobb verseit.
"Se szürke nem, se kék az ég. Esik. De hogy! Hogy esne? Mondani - egyszer csak - ki kék. Kérem. Kerek perec: Elvtársak! Hugyozik az ég!"
Volt egy színész, tudathasadással. Akart is részt venni ebben a dilis világban, meg nem is. Ha játszott, mások bõrébe bújt (nem ritka színészbetegség a skizofrénia), õ mégis önmaga volt, ha boldog volt.
"Anyám, én azt akarom, hogy ne legyél szomorú. S tudjál énekelni, ha mosod a folyosót."
Más névvel élte le az életét, már húszévesen is sokszoros életet. Kevesen hallhatták énekelni, kevesen hallhatták verset mondani, õ egyike volt az elsõknek, akik nem szavaltak, mesélték a verset.
"Vagy tehetségtelen vagyok (amit nem hiszek), vagy annyira tehetséges, hogy nem
nekem van szükségem a mesterségemre, hanem a mesterségemnek énrám. Mindenesetre én addig nem vagyok hajlandó beledögleni, amíg pontosan meg nem tudom, hogy egyébre nem vagyok alkalmas, mint féltehetségû, csak zavarukban parancsolgató embereket szeretetemmel hozzásegíteni kisszerû képzelgéseikhez."
Ha mostanában élne, talán színházat rendezne vagy tanítana, de valószínûbb egy másfajta karrier: inkább fedél nélküli alkoholista volna, sokat elmélkedne, kérdeznénk a véleményét. De jobban félteném, mint valaha.
(Az idézett részletek Zala Márk mûveibõl valók.)
Zala Márk
Nagykanizsa, 1949. jan. 27.-Bp., 1985. nov. 16.
A Színmûvészeti Akadémia elvégzése után 1971-ben a 25. Színházban kezdte pályáját, 1978-tól a Népszínház, 1981-tõl a gyõri Kisfaludy, 1982-tõl haláláig a szolnoki Szigligeti Színház tagja.
Fõbb színházi szerepei: Sancho Panza (Gyurkó: A búsképû lovag); Sebastian, Malvolio, Nemes Böffen Tóbiás (Shakespeare: Vízkereszt); Torkos (Molière- Simai-Örkény: Zsugori uram); Mercurius (Hacks: Amphitryon).
Filmjei: Arc (1969); Szép lányok, ne sírjatok (1970); Végre, hétfõ (1971); Fotográfia (1972); Sámán (1977); Idõ van (1985).
Címkék:
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások