"Suzushi Hanayagi az egyik legközelebbi barátom és sok éven keresztül a munkatársam volt. Suzushi az egyik legősibb koreográfuscsaládból származott, a Hanayagi-családból. Tizenhét éves koráig nem használhatta a családnevét. Hároméves korától tradicionális nó, kabuki és bunraku tréningben részesült. Az 1950-es években – a családja akaratának ellenére – New Yorkba utazott, hogy Martha Grahamtől tanuljon. Az 1960-as évek elején a Judson Church/Judson Dance Theater egyik alapító tagja és művésze volt. Saját szólóelőadásokat hozott létre, amelyek teljes mértékben eltértek korábbi hátterétől és a tanult anyagoktól. Suzushival különösen jól megértettük egymás munkáját nonverbális szinten. Ő készített koreográfiát a Pillangókisasszony, a Halál, pusztulás & Detroit II, az Alkésztisz, a CIVIL warS és más produkcióimhoz.

Miután 2000-ben visszaköltözött Japánba, Suzushit felkérték egy nó darab férfiszerepére a Tokiói Nemzeti Színházba. Rendkívül szokatlan volt, hogy egy nő férfiszerepet játsszon. Az előadás jelentős sikert aratott, majd nem sokkal utána Suzushi azt mondta nekem: „Most már meghalhatok”. Mindig nagyon csöndes ember volt, és évekig nem hallottam felőle. 2004- ben közös barátokon és a fián, Asendán keresztül próbáltam elérni őt Japánban. 2005-ben végre fel tudtam venni a kapcsolatot a fiával, és Suzushi felől érdeklődtem. Elmondta, hogy az anyja nincs jól, és oszakában él egy idősek otthonában. Úgy döntöttem, odautazom, hogy meglátogassam. New Yorkból repültem oszakába, délben érkeztem a reptérre, és aznap estére már megvolt a jegyem vissza New Yorkba. Találkoztam Asendával, majd együtt elmentünk az otthonba. Megdöbbentem, amikor megláttam Suzushit. Előrehaladott Alzheimer- kórban szenvedett és mozgásképtelen volt, egyedül a jobb karját és kezét tudta enyhén mozgatni. Megtudtam, hogy Suzushi már három éve nem beszél. Látva őt, így szóltam hozzá: „Ó, Suzushi, milyen csodás, hogy láthatlak! Azért jöttem, hogy elmondjam, csinálhatnánk egy új táncot együtt.” Nem szólt semmit. Egy ideig nem voltam biztos benne, hogy tudja, ki vagyok. Körülbelül egy óra elteltével kinyújtottam a kezemet, és egy gesztust tettem hasonlóan ahhoz, ami a közös munkánkban szerepelt a színházban. Nagy meglepetésemre ő is kinyújtotta a jobb kezét, és egy mozdulattal válaszolt. Újabb gesztust tettem, amire ő szintén egy másikat, és ez így zajlott egy ideig. Arca érzelemtől mentes maradt, de a mozdulataiból láttam és éreztem, hogy emlékszik rám. A délután elteltével megöleltem, megpusziltam, és mondtam neki, hogy most elmegyek, de semmiképpen ne feledkezzünk meg róla, hogy egy új táncot kellene csinálnunk. Suzushi mondott valamit nagyon halkan, japánul. Miután elhagytuk az otthont, megkérdeztem a fiát, hogy mit mondott az anyja. A válasz így hangzott: „A fejemben táncolok.”

Nyolc hónappal később visszatértem oszakába Richard Rutkowski filmessel, hogy egy videóportrét készítsünk Suzushi Hanayagiról. Az elképzelés az volt, hogy elindítok egy kézmozdulatot, amire ő szintén egy kézmozdulattal felel. Suzushi a ’60-as évek elején csinált egy darabot a Judson templomban, amiben a hátán fekve a lábait a levegőbe emelte, és a lábujjait mozgatta. Így egyszer csak levettem a cipőmet és a zoknimat, és elkezdtem mozgatni a lábujjaimat. Finoman ő is mozgatta a sajátjait. Fehér sminket viselt, és ahogyan ezt az arcára tették, érezhető volt, hogy emlékszik a múltbeli élményekre.

Elkészítettem a videóportrét ezekkel a felvételekkel. Suzushi néhány hónappal később meghalt. Tizenkét év elteltével mély és megújuló érzésekkel tekintek vissza az emlékére."

Robert Wilson

Projekt tervezés : Change Performing Arts
Igazgató: Franco Laera
Produkciós vezető : Marta Dellabona
Videó koordináció: Lorenzo De Marziani
Projekt vezető : Martina Galbiati

Előadó: Suzushi Hanayagi
Koncepció, rendezés: Robert Wilson
Hangok: David Byrne és Randy Newman
Videó tervező: Noah Khoshbin
Felvétel: Richard Rutkowski
Szöveg: Christopher Knowles és Robert Wilson