Aztán lépünk előre és a csodás világ azonnal az arcunkba ordítja, nehogy azt higgyük, hogy egyformák vagyunk. Aztán lépünk még egyet és a csodás világ már fejbe is vág, hogy biztosan tudjuk, kisebbek és selejtesebbek vagyunk. És már fáj a bunkó nyoma, de még mindig hiszünk.
És megyünk és megyünk és a világ ordít, egyre jobban nyomorít s már félünk és egyszer csak megállunk, ordítunk és hogy tényleg egyformán nagyok legyünk, mi is ütünk.
És ütünk és vérzünk és vért iszunk és ölünk és most már tényleg egyformán selejtesek vagyunk.
És még alig múltunk harminc, de már a hitünk is a kutyáké.
(Alföldi Róbert, 1998)
A(z) Budapesti Kamaraszínház - Tivoli előadása
Hozzászólások