"Maga a cselekmény nagyon egyszerű: a diktátor, Atlantisz császára háborút indít az egész világ ellen, a Halál pedig - amikor értesül erről - sztrájkba lép. Nem halhat meg senki sem. A Halál, mint mondja, nem rosszat tesz az emberekkel, hanem segít, gyomlál, nem fájdalmat okoz, hanem megszabadít a szenvedéstől. Ne éljenek vissza vele háborús vezetők."
(Fischer Iván, Élet és Irodalom, 2007. szeptember 7.)
A zeneszerző-karmester Viktor Ullmann 1898-ban született Csehországban, német nyelvű zsidó családban. Iskoláit Bécsben végezte, Schönberg tanítványa, majd Alexander Zemlinsky asszisztense volt a Prágai Operaházban. Amikor 1942-ben a theresienstadti koncentrációs táborba deportálták, már a prágai zenei élet ismert alakja volt, csaknem negyven művel, köztük két operával a háta mögött. Itt komponálta a sztrájkba lépő halálról szóló operáját. A próbák 1944 nyarán kezdődtek el Theresienstadtban, az októberre kitűzött bemutató azonban elmaradt, mert a darabot betiltották. A közreműködők többségét, köztük Ullmannt is átszállították Auschwitzba. A mű ősbemutatóját végül 1975. december 16-án tartották meg az amszterdami Bellevue Színházban.
"A szerző (..) közép-európai zenei nyelvében ott visszhangzik a cseh hagyomány, Alban Berg érzelemmel telített modernizmusa, Kurt Weill fanyar songjainak érdes harmóniavilága és a koncentrációs táborban is mély hittel ápolt német tradíció. Ám e sokféleség csak színezi, csillámló részletekkel gazdagítja a nagy tehetségű szerző autonóm zenei világát. Az Atlantisz császára parabola a javából, a Halál itt nem arat, éppen hogy sztrájkol.(...)
Ullmann zeneszerzői kvalitásait számomra egyértelműen igazolta, hogy a parabolából egyenesen következő szatirikus, ironikus hangvétel mellett az emelkedett, patetikus, egy szerelmi kettősben pedig líraira váltó tónus egy pillanatra sem vált a paródia prédájává, Ullmann tökéletesen egyensúlyozott a kötélen, nem billent át egyik oldalra sem, parodistaként és (ezúttal elkoptathatatlannak tűnő nagy szó következik) humanista hitvallóként is végig hiteles maradt. Ebbéli benyomásunkat egészen biztosan az is erősítette, hogy a pálca helyett göcsörtös faággal vezénylő Fischer Iván remek munkát végzett, nem billentette ki az interpretációt valamelyik lehetséges irányba, ha valami, akkor ez tényleg kongeniális előadás volt." (Molnár Szabolcs, Magyar Narancs)

A(z) Trafó előadása