A Kaszás Attila Színház és a Spectrum Színház közös produkciója.
Móricz Zsigmond a Nemzeti Színház megbízásából 1934-ben írta meg a Boszorkány c. drámájának első változatát az Erdély-trilógia egyik epizódjából, majd végső formáját a mű 1938-40 között nyerte el. A dráma Móricz életében nem került színre: 1947-ben mutatta be a Pécsi Nemzeti Színház.
A Boszorkány Báthory Anna és Bethlen Gábor fejedelem találkozását és kapcsolatát különösen érzékeny megvilágításban mutatja be, s ha a korabeli sajtó az trilógia kapcsán azzal vádolta az írót, hogy bemocskolja Bethlen Gábor és a Báthoryak alakját, a színpadi műben kifejezetten új erkölcsi – emberi fényben jelenik meg a nagy Fejedelem és a különc, de tisztalelkű „vadleány” egyénisége.
A korabeli boszorkányperek árnyékában, a kicsapongó Báthory Gábor – volt fejedelem -„boszorkányos” szeretőivel egy kategóriába sorolt Báthory Anna, a mendemondák, butaság és rosszakarat áldozata lesz: a korabeli egyházi- és világi törvénykezés boszorkányként halálra ítéli, vagyonát elkobozza.
Vajon hitt-e maga Bethlen Gábor is az ártó varázserőkben, amelyek a ráolvasásokban, virágénekekben, titkos hatású füvekben, főzetekben rejlett a korok hiedelme szerint, mely titkok megfejtésével és hatásával Báthory Anna éjjel és nappal megszállottan foglalatoskodott, hogy odacsalogassa a valamikor látott és rá nagy hatást gyakorolt fejedelmet? Vagy inkább egy erősebb szent kapocs, a „Tündérkert” megteremtésének közös ügye vonzotta egymáshoz őket?
Vajon a hatalma és jóhíre megtartásáért, valamint az elkobzandó Báthory-vagyon megszerzéséért képes-e a nagy és igazságos fejedelem feláldozni a szerelmes boszorkányt, aki majdnem mindenre képes lenne az ő szemében leghatalmasabb férfiért?
Vajon a vagyonáról önként lemondó Anna igaz szerelme, aki a lelkét mégsem volt hajlandó a gonosznak eladni meggyőzi-e ártatlanságáról a nagylelkű uralkodót, aki a látszat ellenére és a törvénnyel szemben is késznek mutatkozik megvédeni az ártatlant, ha tehetné, ha nem kellene példát statuálnia a világ előtt, elégtételt szolgáltatnia a „megcsalt” fejedelemasszonynak, felhasználni a haza érdekében a boszorkány mesés vagyonát és a hatalmát védő törvénykezést nem kellene leigazolnia az ország biztonsága érdekében? Nem utolsósorban biztos támaszként mellette álló fejedelemasszony szerelmét is meg kell becsülnie, még ha a kis boszorkány önfeláldozása és lengyel trónt is ígérő segítsége csábítóan hangzik számára.
Végül el kell fogadnia, hogy a minden idegszálával érző és nemcsak a szemével, de a szívével látó „vadlány” mint egy sebzett állat fog elmenekülni azzal, akit eddig megszállottságából kifolyólag megvetett, de akit már a szíve réges régen kiválasztott magának, mint biztos menedéket.
Vajon Báthory Annának lett volna tehetsége, boszorkányos csáberővel megszereznie magának a fejedelmet, ha akarta volna, hogy vele együtt ülhessen a magyar és lengyel trónra, ha lett volna elég gonoszság benne, hogy a hatalmat gyilkosságok árán megszerezze? A szerelmet hatalmi célokra felhasználni, visszaélni vele ezt se magának se a fejedelemnek nem kívánhatja csak az, aki velejéig rossz, tehát boszorkány, ha meg nem akarja, végül mégsem az?
A felismerés, hogy amikor választani kell a szerelem és hatalom közül, egy uralkodásra született fejedelem nem választhat, tehát békén kell hagyni őt, megértő és segítő felesége oltalmában. Az önfeláldozó és a fejedelmet a hivatásában megerősítő segítő jó és tiszta boszorkányt a világ akkor sem és most sem kész felmenteni… A különös, szabadon gondolkozó, a természet és emberi bölcsesség és szeretet titkait fürkésző, minden hamis beidegződéstől irtózók is ember a társadalom elutasítását és gyűlöletét vonja magára és esetleg csak akkor látszik más fényben, ha kiderül, hogy csak az a bűne, amit a világ rárak?
A pünkösdi hangulatban megfogalmazott történet a megfoghatatlan lelkiség jegyében alakul, az önmagát és a helyzetét folyamatosan megfigyelő „boszorkány” felismeri a „szentlélek” vigasztaló üzenetét, mely az elengedésre, beletörődésre, felszabadulásra ad erőt.
Móricz Zsigmond Boszorkánya példát mutat az előítéletek megdöntésére, a múlt hiedelmeinek feldolgozására, a hagyományok újraértelmezésére, kulturális örökségünk újragondolására, a boszorkányklisé megszüntetésére és egy felelős és szabad embertípus megteremtésére, aki önmaga választ és dönt lelkiismerete szerint.
A rituális színház törvényszerűségeit felhasználva időtlenné tehetjük a történelmi-népköltészeti elemeket is magában hordozó drámát: a virágénekeket éneklő, ráolvasásokat motyogó-értelmező „boszorkány” egy újfajta performance-ra ad lehetőséget. A felhasznált népi mondókák, népdalszövegek, virágénekek nagy része ismerős lesz a közönségnek, csak más megvilágításban jelennek meg. A tánc, díszlet, jelmez, fény mind szerves részévé válik a művészi önkifejezésnek és önmeghatározásnak. A térrendezés, alakoskodás mindnyájunk életéhez tartozik, ezúttal kicsit másképpen nyilvánul meg, de felismerjük magunkat általa.
A több mint 22 személyes szereposztást 5 személyre csökkentettük, hiszen a darabban megjelenő „világ”- környezet képviselői ott fognak ülni a közönség soraiban, tanúi lesznek a történéseknek, és az ő lelkiismeretüktől is függ majd, hogy elítélik vagy felmentik a boszorkányper áldozatát. A főszereplők – az érintettek: Báthory Anna, Bethlen Gábor, a Fejedelem, a Fejedelemasszony, valamint Jósika, Anna hűséges férje és természetesen a vád két – egyházi és világi – képviselője – ezúttal egy személyben.
Az előadás üzenete a természetes közegek szellemében fogalmazódik meg: a „vad” elszigeteltségben élő, saját törvények diktálta belső és külső világot élő és teremtő kisember, saját lelkiismeretével, hitével egyensúlyban, önfeláldozásával akár segítője is tud lenni egy építő hatalomnak, ha az többé – kevésbé pozitív irányba képzeli el hivatását. Az önfeláldozás sokszor az első lépés a saját boldogulásunknak útján.
A modern kor embere még mindig adós saját magának a múlt értékeinek feldolgozásával, de a „Tündérkert” megteremtésének lehetősége mindnyájunk előtt nyitva áll. – Török Viola
Hozzászólások