Ha valaki meghal,

az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna.

Továbbra is tökéletesen eleven marad a múltban,

éppen ezért nagy butaság,

ha az emberek sírnak a temetésén.

Minden egyes pillanat, a múlt, a jelenés jövő,

mindig is létezett és mindig létezni fog.

(Kurt Vonnegut)

Van-e élet a halál után? Ezt a kérdést előbb-utóbb mindenki felteszi magának.

Szeretteink elmennek. Nehezen fogadjuk el, hogy ez is hozzátartozik az emberi léthez.

A nemlét az élőnek felfoghatatlan, ezért félelmetes.

Nem tudjuk, mi történik a halál pillanatában, de a remény, hogy talán van folytatás, enyhítést ad. Aki nem hisz az ezotériában, stikában még az is elolvassa a halál közeli élményekről szóló beszámolókat, mert varázslatos az alagút, a vakító fény, a boldogságérzés leírása, annak a víziója, hogy valójában nincs is halál, csak átmenet, egy másik állapotba. Ilyenkor nagyon is hiszünk az energia-megmaradás törvényében.

A darab főszereplője a nő, az ember, akinek el kell hagynia a földi életet, az eddig általa ismert létformát. Előbb a döbbenet, aztán a küzdés, majd a pánik félelem, a feladás és a végén a megbékülés.

Az előadásban szereplők oroszlánként küzdenek az elmúlás ellen, kapaszkodnak a maradásba, végül beletörődnek az életbe. Amikor elfogadják a megváltozhatatlant, felszabadulnak, és kétségek nélkül továbblépnek az ismeretlenbe.

„A halál mindnyájunkra rámosolyog. Az ember nem tehet mást, mint hogy visszamosolyog.”

Balázs Ádám készített rendhagyó,egyszerre elektronikus, de mégis magasztos hangzású filmzenét. A visszatérő főmotívum Thomas Celanus: Dies irae (Napja Isten haragjának) kezdetű éneke, ami már az első felcsendülésekor megalapozza az előadás hangulatát.

A(z) Feledi Project előadása