A tudatunkban igen egyoldalú kép él Szendrey Júliáról: olyan nőalaké, aki hálátlanul, de pontosan teljesíti be a Szeptember végén című Pető -vers látomásos jóslatát az eldobott özvegyi fátyolról. Pedig 1850 tavaszán maga Júlia is följegyez a naplójába néhány sort: „Élni akarok, meg akarom kísérteni a boldogság nélküli életet. (…) Mi áron? Mi következéssel? Jaj nekem! és ezerszer jaj!” Az eredeti szövegekből építkező színpadi játék ennek a fényből az árnyékba zuhanó életútnak – az elmagányosodás, a kitaszítottsággal együtt járó önvád, s ugyanakkor a lelki gazdagodás és kiteljesülés útjának – a foglalata.