Luchinio Visconti Rocco és fivérei című filmjének forgatókönyve alapján.

A Rocco és fivérei, Giovanni Testori: A Ghisolfa-híd című regényének filmváltozata, melyet Luchino Visconti rendezett 1960-ban. A Thomas Mann: József és testvérei című regényével rokon elnevezés nem véletlen: Rocco Sotellaro Dél-Olaszországi költő, aki az ott élő nép életét és hagyományait énekelte meg, jelentős hatással volt Viscontira.

Boldogság, megélhetés, érvényesülés. Ezt reméli Vincenzo, Simone, Rocco, Ciro és Luca: az öt Parondi fivér. Apjuk halála után határoznak úgy, hogy anyjukkal dél-olasz falujukból a dinamikusan fejlődő Milánóba költöznek, valamikor az 1950-es évek elején. Egy család, melynek boldogulását az elköltözés, a sorssal való szembeszállás, a harc és a visszatérés reménye határozza meg.

Vincenzo, a legidősebb fiú már eljegyzett egy itt élő, jómódú leányt, de a család megérkezése majdnem szakítással jár a két fiatal között. Simone az ökölvívásban találja meg a megélhetését, jelleméből kifolyólag azonban mindinkább lefelé süllyed. Rocco, a középső fiú az, aki a családot összetartja, és bátyját is igyekszik megvédeni az „édes élet” csapdáitól. A két legfiatalabb fivér, Ciro és Luca pedig bátyjaik nyomdokain haladva próbálják megtalálni saját helyüket. A bokszoló Simone beleszeret egy prostituáltba, ám Nadia elhagyja őt. Másfél év múlva egy véletlen találkozás során, Rocco és a lány között szerelem szövődik. Az egyre jobban elzüllő idősebb testvér ezt képtelen elfogadni, és végül megöli a lányt. Rocco az egyetlen, aki feltétel nélkül bátyja mellett áll, és mindent megbocsát neki. Elemi jósága, már-már önmegsemmisítő alázata és áldozatvállalása emeli ki őt a környezetéből, és teszi igazi hőssé.

Együvé tartozás, a fennmaradásért való küzdés, a boksz és az edzőterem, a szerelem, a fivérek egymás iránti szeretete, illetve a közöttük óhatatlanul kialakuló versengés, és nem utolsó sorban a szülőföld utáni vágyakozás teremtik meg azt a drámát, ami e történetet egyetemessé teszi. A helyes és helytelen döntések az elidegenedés útját járó város aszfaltján végül óhatatlanul a család szétbomlásához vezetnek: ki itt, ki ott találja meg a saját boldogulását.

Vidnyánszky Attila gondolatai, a rendezés kapcsán: „célom azoknak az erőknek és értékeknek a felmutatása, melyek a vidék életének és hagyományainak tisztasága és a nagyvárosi létforma küzdelmei, lehetőségei között próbálnak hidat verni. A tisztaság feladása miféle kényszerűségből fakad, és vajon szükségszerű-e? Ezen válaszok hordozója az a Rocco Parondi, aki bátyját felváltja a ringben, hisz emberi értékei őt emelik igazi harcossá. Rocco alakja nem véletlenül idézi fel bennünk Dosztojevszkij Miskin hercegét. Elemi jósága, már-már önmegsemmisítő alázata és áldozat felvállalása végül az egész családot méltóvá teszi arra, hogy függetlenül attól, visszatérnek-e szülőföldjükre vagy sem, különkülön is emelt fővel nézzenek a jövőbe.”

A(z) Nemzeti Színház előadása