Az emberi emlékezet sokszor „kis” népeknek hajtott nagy, lombos koronát. A csuvasoknak is azt hajtott. Susogása a magyar fülnek is ismerős, de egy ágról nyíló kettős virága — az ünnepélyes rokon- és sörtisztelet — főleg így, összefonódva, egy tőről hajtva, felénk ismeretlen. Dalaikban, meséikben, imáikban, és még gyermekmondókáikban is virágzik a „sörköltészet”, ám közülük is kitűnik szaporaságával és szépségével ez a bizonyos „ág”: a „sördal”.

A „sördalok” csak kisebb részben szólnak a sörről. A csuvasoknál egy dal többnyire nem attól „sördal”, hogy sört emleget, hanem főleg attól, hogy a rokonságot dicséri, a rokonvendégséget magasztalja! Ahogy életükben a rokonlátogatás és az ünnepélyes sörivás: együtt járó, páros öröm — költészetükben is rokonság és sör: páros fogalom.

A csuvas ember nyugodtan bízza életét és vagyonát rokonaira, szép és a természettől ingyen kapott biztosítást lát az atyafiságban. „Rokon a rokon nyáját szívesen őrzi” — mondja egy közmondásuk. Ha a csuvas embernek meglódul a lelke, akár egy egész este, egyhuzamban rokonairól dalol, rokonságát köszönti. Ezt akkor is megteszi, amikor nem is csak úgy, saját magától, hanem forró, mézes sörétől lódul egy jó nagyot, féktelen jókedvében! A rokoni összetartást megszámlálhatatlan eleven hasonlatba, rengeteg költői képbe tömöríti. Így születik a sördal. Ebbe a műfajba — mint valami díszes menyasszonyi ládába, királyi kádba — tengernyi kincset halmozott fel.

A(z) Nemzeti Színház előadása