Az 1846-ban íródott Uriel Acosta vérbeli romantikus verses tragédia, amely a szerző áradóan szenvedélyes vallomása a vallás- és gondolatszabadságról, s egyben kíméletlen vádirat mindenfajta kirekesztés, ideológiai fanatizmus ellen. Magyarul a Nemzeti Színház játszotta először 1850-ben, 1919-ben pedig magyar film készült belőle.
Igazából nem egy nagy valami... Úgy tûnt kb. a szünetig... Akkor elkezdtem megérteni. Régi mû, de ma is nagyon aktuális. Ebben a feldolgozásban az, hogy az elsõ és az utolsó(elõtti) jelenetet XXI. századi környezetbe helyezik, fokozottan érezteti.
Végül minden bonyodalom megoldódik és végül mindennek elveszik az értelme. A függöny elõtt megjelenik az utolsó szereplõ, kiált és a színházban fél perc síri csönd, a megmerevedett emberek hátán csak lassan halad végig a hideg érzete, végül bátortalan taps. Taps... De vajon azért, mert tetszett a közönségnek? A tartalom nem volt valami tetszetõs, sokkal inkább tanulságos.
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások