Az utóbbi két-három évben úgy tört ránk a felismerés, hogy a világ változóban van, mint Jack Torrance Wendyre a Ragyogás mémmé vált jelenetében. Fejszével, az ajtón át. Változik az éghajlat, szóval át kellene gondolnunk, hogyan viszonyulunk a természethez. Változik a világpolitika, kínai dominanciáról, meggyengült Európáról susmorognak az okosak. Változik a demokrácia, újpopulizmusról, erős monopolvállalatokról és gyengülő nyugati nagyhatalmakról beszélnek.

Akár tetszik, akár nem, változik, hogy miként gondolkodunk a történelemről, akkor is, ha egyesek szerint nem frankó, hogy a BLM-mozgalmárok Kolumbusz szobrát is földre döntik. És miközben az első milliárdosok űrutazásra indulnak, a derék, átlagműveltséggel bíró embernek azzal kell szembesülnie, hogy a modern tudomány úgy húz el mellette, mint – egy régi civilizáció hasonlatával – a vadlibák.

És változik az is, ahogy az agyunk működik

– ehhez elég megvizsgálni a homo sapiens sapiens legújabb generációs példányait, akik a kolostorok falhoz láncolt kódexei helyett YouTube-ról, Netflixről és podcastekből művelődnek. De tegye a szívére a kezét, és mondja, hogy Önt ez kicsit sem érinti, mert még mindig Márait olvas kandalló mellett, ha kikapcsolódásra vágyik. Na ugye, hogy nem.

Nincs rosszabb érzés, mint amikor az ember lemarad valamiről.

Mondjuk akkor ér ki az állomásra, amikor a vonat már elhúzott, de ezt nem tudja, csak félórás várakozás után kezdi el hirtelen kapiskálni, hogy bizony, mint egy hülye, a semmire vár a peronon. Az ember márpedig nagyon nem szereti, ha hülyét csinálnak belőle, s így most én is erre a hiú érzésre alapozva ajánlanék tíz könyvet 2021-ből. Lesz köztük szépirodalom, tényirodalom, riport hazai és külföldi szerzőktől. Egyvalami köti össze őket azontúl, hogy az elmúlt évben jelentek meg: mindegyik segít valamelyest, hogy ne csupán a szalagcímek és a kommentek felszínes módján ismerjük a világot, amelyben élünk.

1. Robert Macfarlane: Lennvilág – Utazás az idő mélyére

Ez egy olyan könyv, amivel érdemes legalább két napra bekuckózni, mert majdnem ötszáz oldal, és sokkal érdekesebb, mint amit a fülszöveg egyáltalán ígérni tud. Riport a Föld mélyéről, csakhogy a Föld mélye éppoly tarka és szürreális, mint a felszín. Robert Macfarlane olyan fickó, akiről nem is értem, hogyan fér be ennyi minden az életébe. Márpedig kiderül, hogy az átlagosnál gyakorlottabb búvár, turista, tudós és felfedező, afféle reneszánsz alak, aki mindenhez ért. Járunk párizsi katakombákban, a Yorkshire-i tengerpart mélyén, a grönlandi jég alatt és a paleolitikum geológiai nyomainál Csehországban.

(Park kiadó)

2. Viktor E. Frankl: Az élet értelméről

Nem mondom, hogy a mi évszázadunk mindenhol a világon kegyesebb lenne, mint a véres XX., de Európában minden bizonnyal békésebb. Éppen ezért érdekes a holokauszttúlélő bécsi pszichológus, Viktor E. Frankl (1905–1997) kötete, aki 11 hónappal azután, hogy 1945-ben kiszabadult a náci haláltáborból, új terápiás módszert mutatott be a világnak. Arra jött rá, hogy az képes túlélni, aki a legszörnyűbb körülmények között is lát valamilyen értelmet az életében, és a fájdalmas tapasztalatoknak is helyet talál benne.

Érdekes olvasni a szerzőt, hiszen ma mintha ennek ellenkezőjét találnánk: a körülmények nem mostohák, olykor szinte túl kényelmesek, de az életből értelmet, no azt nem mindig könnyű csiholni.

(Park)

3. Halász Rita: Mély levegő

Beletrafáltam, mert szeptemberben azt írtam Halász Rita bemutatkozó regényéről, hogy igazán megkaphatná a Margó-díjat – és lám, októberben meg is kapta. Szóval aki követni szeretné, miket irkálnak kortársaink, olvassa el a könyvet. A Mély levegő erős bemutatkozás, és egy olyan életbe enged bepillantást, ami sokunké lehetne.

Hősei egyedül vannak egy magányos világban, és ezen nem segítenek a régi konstrukciók: a vallás, a barátok, de igazán még a család sem

– írtam róla akkor. Azért jó ez a könyv, mert együttérzésre tanít: paradox módon arra az együttérzésre, ami ezekből a hősökből hiányzik.

(Jelenkor)

4. Annie Ernaux: Évek

Hogyan lehet elmesélni a XX. század második felét úgy, hogy titkon tudjuk: ez a posztmodern világ nem rendezhető koherens, összefüggő történetbe, ráadásul ami körülöttünk zajlik, éppen elég érdekes ahhoz, hogy ne akarjunk kihagyni belőle semmit, és épp elég pörgős, hogy mindig ugrálásra késztesse a mesélőt?

„Az emlékezet olyan, mint a szexuális vágy, szakadatlanul dolgozik”

– írja Annie Ernaux az Évek című könyv első oldalain, és ez a regény tényleg ilyen.

Nem egyetlen ember emlékirata, hanem egy egész generációé vagy egy egész társadalomé. Hiszen pont abból indul ki, amit olyan sokszor szoktak mondani az emberek: hogy mindenki máshogy egyforma. Ernaux gyerekkorától, a negyvenes évektől kezdi az elbeszélést, végigvezet a szexuális forradalmon, a nők egyenjogúsításán, a konzumtársadalom kialakulásán, hogy aztán a nyolcvanhoz közelítve feltegye azokat a kérdéseket, amelyekeket csak az tud, aki már leélt egy életet.

Azt írja magáról:

„Kamaszkorával szemben, amikor biztosan tudta, hogy évről évre, sőt hónapról hónapra változik, miközben a világ változatlan maradt körülötte, most ő érzi magát mozdulatlannak egy rohanó világban.”

És mikor kellene többet tudnunk arról, mi történt a világháború után, mint most, amikor olyan kétesen viszonyulunk a XX. század vívmányaihoz?

(Magvető)

5. Iréne Sola: Énekelek, s táncot jár a hegy

Olyan ez a könyv, mint egy ékszerdoboz. Költőien szép nyelven íródott, gyönyörű témákról. A természet és az ember közös történetéről szól a Pireneusok apró falvaiban. Nem véletlen, hogy egy fiatal, huszonöt éves írónő jegyzi: ez a generáció mintha máshogy viszonyulna a világhoz, a Naturához és a Földhöz, ami egyre rosszabb bőrben van a talpunk alatt.

Júniusban ezt írtam róla: „Olyan olvasni ezeket a sztorikat, mint nyomozni, de a detektívregények részegítő adrenalinlöketei nélkül. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a nagymamád mesél borsófejtés közben, és hirtelen kiderül, hogy

és hogy mostantól néha gondolni fogsz Géza bácsi fiára is, akivel soha nem találkoztál, de úgy érzed, mégis ismered. Szóval ilyen nyomozás ez a regény, szemlélődő fajta, és amúgy figyelmes olvasást igényel, és ez benne a jó.”

(Magvető)

6. Peter Frankopan: Új selyemutak (és előző könyve, a Selyemutak)

Tavaly, a pandémia elején saját bőrükön tapasztalták meg az emberek, mennyire szövevényes, globalizált világban élünk. Vuhanban valaki denevérlevest főz, ennek eredményeképp Wisconsinban lehetetlen vécépapírt vásárolni. Peter Frankopan könyvének tételmondata szerint

régen mindig út Rómába vezetett, ma pedig Peking a cél.

Új selyemutak és a Selyemutak című könyveiben a szerzőn nem az európai, hanem szélesebb nézőpontból beszél a történelemről, és megállapítja, hogy a kereskedelmi utak találkozása, azaz a Kelet mindig is fontos erő volt a világpolitikában és a kereskedelemben, így az európai hegemónia inkább anomália, nem pedig fő szabály.

(Park)

7. Richard P. Feynman: Hat könnyed előadás

A legtöbb ember (így én is) általában hülye az informatikához, tulajdonképpen fogalma sincs, hogyan működik az a kütyü a zsebében, amit naponta 2–3 órán át simogat. És a legtöbb ember ahhoz is hülye, amiről a modern fizika szól, pedig tudjuk, hogy a newtoni fizika részben meghaladott, és a jövő csak még bonyolultabb lesz. Szóval nekünk, okulni vágyóknak segít Richard P. Feynman újra kiadott kötete, aki élvezetes példákkal és könnyed stílusban vezeti be az embert az atomfizika alapjaiba.

(Park)

8. Guido Tonelli: Genezis

Hasonló missziót teljesít Guido Tonelli is a Genezis című könyvvel, amely az univerzum születéséről beszél. Tonelli nem hagyja figyelmen kívül, hogy az ember agya a történetekkel birkózik meg a legjobban, ezért van, hogy civilizációnk ezer és ezer mítoszt talált ki az univerzum keletkezésére az őstojástól a „Legyen világosság!”-ig. A szerző mítoszok és a teremtéstörténet segítségével érthetően és izgalmasan mondja el azt, mi történt az ősrobbanástól az előember megjelenéséig.

„Az ilyen könyvek mutatják, hogy fizika és metafizika nincsenek olyan messze egymástól”

– írtam Tonelli kötetéről december elején.

(Corvina)

9. Octavia E. Butler: A magvető példázata

Sci-fi rajongóknak kötelező! A fekete írónő, Octavia E. Butler (1947–2006) regénye egyszerre szól a klímaváltozásról, a túlnépesedésről és a politikai szélsőségességről. Egyszóval arról, aminek csíráit ma is tapasztaljuk. A sztori szerint 2024-et írunk, és Amerika nyugati partján apró közösségek próbálják megvédeni azt, ami kultúrájukból maradt, miközben háborúk, vízhiány és járványok által sújtott fosztogatók törnek a javaikra. A főhős egy fiatal nő, a hiperempatikus Lauren, akinek végül menekülnie kell, és miközben a túlélésért küzd, a fejében darabokra hullik minden, ami eddig egyben tartotta az emberi civilizációt. Butler scifije ebben az évben jelent meg hazánkban – húszéves késést pótolt a magyar kiadó.

(Agave Könyvek)

10. Peter Wohlleben: A természet jelbeszéde

Nem mondom, hogy a madarak meg a hangyák okosabbak, mint az ember, de úgy tudom, ezek az állatok nem hoztak létre olyan rendszereket, amelyekben egy kamatválság miatt az egyén utcára kerül, meg amik szűk száz év alatt gajra vágták a bolygót. Szóval van mit tanulnunk a természettől, és Peter Wohlleben német erdész már a sokadik könyvét írja a témában. Tanakodtam, mit tegyek a lista utolsó helyére, és végül olyat választottam, ami direktben nem „klímaváltozós”. Ez a könyv azt mutatja be, milyen különleges bölcsesség lakozik a természetben: hogy mérik az időt és miért énekelnek a madarak, hogyan jósolják meg az időjárást a növények, és mire képesek az állati érzékszervek, amitől az emberé már elszokott.

Tanulságos olvasmány, és remélhetőleg sokakat a természet megbecsülésére sarkall. Hiszen a gondolkodásunk alapvető átformálása nélkül esélyünk sincsen összhangban élni a Földdel.

(Park)