Egy kicsit le vagyok maradva: csak most jutottam el odáig, hogy elolvassam Halász Rita Mély levegő című könyvét, amely tavaly a Libri-díj shortlistjének meglepetésszereplője volt, de idén az első prózaköteteseknek járó Margó-díjra is jó eséllyel ácsingózhat. Meg is érdemelné.

A történet főszereplője Vera, aki évek után elhatározza, hogy kilép szétcsúszó házasságából. Férje, Péter verbálisan és tettlegesen is erőszakos ember, nárcizmusra és manipulációra hajlamos, aki mellett Vera minden önbizalmát elveszítette. Gondot okoz a két kisgyerek elhelyezése, a válással járó stigma és az efféle magánéleti válsággal együttjáró botlások: kétes érzésű kalandok és a múlt szekrényből kimászó csontvázai. Ismerős, ugye? Ugye. Féltem is, hogy milyen lesz a könyv. Sikerül megugrani azt, ami egyszerre előny és hátrány: ezt az életszituációt mindenki ismeri, nem nehéz bulvárba és közhelyekbe csúszni, de a téma kecsegtető is, könnyen lehet azonosulni a főszereplővel.

Olvasás közben néha megkérdeztem magamtól: ennyire egyformák az életeink?

Vera és Péter is képzőművészetet tanultak, de a feleség háztartásbeli lett, a férj pedig multinál helyezkedett el. A feladott álmokból rémálmok lesznek. Frusztráltság, a világgal való elégedetlenség jelzi, hogy nincsenek rendben azzal, amerre az életük halad, de fogalmuk sincsen hogyan változtatnának. Egyedül vannak egy magányos világban, és ezen nem segítenek a régi konstrukciók: a vallás, a barátok, de igazán még a család sem.

Halász Rita lenyűgöző mesterségbeli tudással ír: elsősorban az tetszik benne, hogy az élőbeszédszerűség nem duzzasztja, inkább tömöríti a szöveget. (Egy interjúban olvastam, hogy sokat húzott a végső változathoz, jót tett!) Ugrálunk az időben, de nem zavaró, a párbeszédeket nem „újsor-gondolatjelezi”, de így is könnyedén lehet követni őket. Ez az érzelmes, de nem érzelgős hangvétel lehetőséget teremt arra, hogy időnként költői vagy ironikus regisztereket hallasson: például azokban a részekben, amikor az anya történetet mesél a gyerekeinek. Vagy akkor, amikor barátnőjének, Andinak összegzi megromlott házasságát a tengerparton.

A regény aranymetszésénél található egy tételmondat (nevezzük annak? nevezzük annak!), amikor Vera a férjével kapcsolatban mondja:

Néha elképzelem, hogy páros lábbal ráugrok a gyomrára, verem a fejét a betonba. Ilyenkor megkérdezem magamtól, mégis kire haragszol? Kit rugdosol a földön eszméletlenre? Megnézem jobban, azt látom, saját magamat.

Egyszerű, de működik. Miként a regény szereplői is, akik átlagemberek.

Ami szemet szúrt nekem, az az, hogy az elbeszélés főhősnője alig lát túl azon az individualista eszményen, amely minden erőfeszítését motiválja. Ma természetesen ez a legfőbb eszmény („valósítsd meg magad!”) a társadalom alapegysége pedig az egyén. Én. Te. Külön-külön. Nincs ebben semmi rossz, csak hát magányra ítéli az embert. Én mindenesetre feltettem magamnak a kérdést: vajon ez a kudarcos családi életében megroppant nő visszatalál-e a gyerekeihez? (Nem a családügyi államtitkár beszél belőlem, a kérdés szintén állna egy apa esetében!)

Lehetséges Vera számára, hogy kiteljesedik mint egyén és mint anya?

Feloldható ez a nagyon mai és problémás polémia? A Mély levegő hősei mind egyedül szenvednek, de mintha fel sem ismernék, egyetlen rövid pillanatra sem, hogy alapvető berendezkedésünk miatt. Márpedig a regény műfaja éppen attól jó és azért alkalmasabb társadalmi kérdések megvitatására, mert képes kitekinteni a megváltoztathatatlannak tartott konstrukciókból.

De a regény műfaja arról is szól, hogy hangot adjon azoknak, akiké eddig halkan szólt.

Halász Rita könyve nem az első, amely egy felnőtt nő anyasággal és házassággal kapcsolatos válságáról szól, de a legkiválóbban megírt darab azok közül, amelyeket én olvastam. Úgy hallottam, az író következő regénye egy urbánus-misztikus történet lesz a jelenkorból, várom azt is, nagyon.