A Poker Face szégyentelenül apellál a hetvenes évek iránt érzett nosztalgiára, miközben nem akar több lenni, mint könnyen fogyasztható délutáni krimi.

Pár évvel ezelőtt a sorozatjunkie-k kedvenc elfoglaltsága – no persze a bindzselésen túl – az volt, hogy sorozatokat ajánljanak gyanútlan ismerőseiknek, akik a pillanat hevében nem is tudták, hogy 5-6 évados lemaradások pótlását ígérik lázas barátjuknak. „De ez nem olyan ám, mint az Isaura meg a Barátok közt – került elő időnként a bónusz érv (a címek tetszőlegesen behelyettesíthetők) –, ezen a sorozaton gondolkodni kell. Nagyon tudatosan van összerakva” – intett a lelkes netflixező, és rögtön ki is emelte, hogy mondjuk a 3. évad elején előkerül egy játékmaci vagy egy zacskó Doritos, aminek a jelentőségét csak az ötödik szériában értjük majd meg, és így tovább, és így tovább.

Pár évig egyetlen sorozatkritika sem felejtette el megemlíteni, hogy

a streaming elhozta a műfaj másodvirágzását,

és olyan klasszikusokat segített világra, mint A szolgálólány meséje vagy a BoJack Horseman, olykor pedig – mint David Fincher Mindhunter című sorozata – a szórakoztatás látszatától is megszabadulva, szinte dokumentumfilmes hitelességgel készítették őket. Úgy tűnt, a tévésorozat – aminek persze már semmi köze a hagyományos kereskedelmi tévéhez – a személyre szabott platformnak hála rögtön szintet is lépett high-brow műfajok felé.

A városszerte kiplakátolt Poker Face kapcsán azonban mindenhol azt olvassuk, hogy

szégyentelenül leporolták a régi Columbo-receptet.

Rian Johnson bűnügyi sorozatában legalább annyi a komikus elem, mint a vér, és ami a legfontosabb: már az elején lelepleződik, hogy ki a gyilkos, a mi dolgunk pedig csak annyi, hogy figyelemmel kövessük, miként jár utána a dolgoknak a minden lében kanál önkéntes szimat, Charlie Cale.

Aki ismerős a Peter Falk által megformált ballonkabátos nyomozó kalandjaiban, annak talán a Poker Face harmadik epizódja is szemet szúrhatott. Egy barbecue étterem tulajdonosa összekülönbözik a testvérével, aki vegetáriánus lett, és ki akar szállni az üzletből. A nagydumás Taffy úgy látja, az egyetlen megoldás, ha elteszi az öccsét láb alól. Valami hasonló történik az 1973-as Columbo-epizódban – a címe: Vihar egy pohár borban –, csak éppen szőlőbirtokon vagyunk, az áldozat fő bűne pedig a hirtelen megfogadott absztinencia.

Míg a Better Call Saul rajongói azzal kampányoltak kedvenc sorozatuk mellett, hogy egy szédületes moralitástörténetet bont ki hat évad alatt, a Squid Game-t pedig vaskos kapitalizmuskritikaként éltették, a Poker Face

olyan szemtelenül nyúl a hetvenes évek tévénézős reflexeihez, hogy öröm nézni.

A sorozatba bármelyik részben bekapcsolódhatunk, de ha az egyik epizód kellős közepén toppanunk be a nappaliba, akkor is hamar felvehetjük a fonalat. Karakterei nem részletgazdagon ábrázolt, árnyalt személyiségek, hanem vázlatosan felskiccelt prototípusok többé-kevésbé hihető motivációval a gyilkosságra, főhősünk pedig éppolyan elnagyolt, de szerethető alak, akinek épp csak dísznek van szerelmi élete, a morális tartása pedig megkérdőjelezhetetlen – hiszen Columbóról sem tudtuk volna elképzelni, hogy bármikor a saját zsebére dolgozzon. Charlie Cale hazugságfelismerő képessége már-már karikaturisztikus, a néző pedig ugyanolyan természetességgel hajlandó elfogadni, hogy ez így van, ahogy azt, hogy a kávéautomata kávét ad. Mintha csak a Columbo-receptet parodizálnák a készítők: hiszen mi, nézők a ballonkabátos nyomozó sikerében sem kételkedtünk soha.

A Poker Face azonban nem csak ezért figyelemreméltó jelenség a tévében. Miközben a világban háborúk dúlnak, és egymást érik a válságok, a sorozat

úgy kedvez az eszképistáknak, hogy közben nem feledkezik meg a kortárs jelenségekről.

A már emlegetett harmadik epizódban egy kutya szegődik nyomozónk mellé, aki csak a trumpista összeesküvés-elméleteket hirdető rádióműsorra hajlandó megnyugodni. Meg is kapja Charlie Cale-től a magáét, aki fasisztának és MAGA-kutyának nevezi, mégis gondoskodik róla. A sorozat mégis megbocsátó azzal a fiúval szemben is, aki csak némi mellékesért és unalmában készíti az uszító politikai műsorokat. Az ötödik epizódban öreg hippicsajokról derül ki, hogy egykori baloldali aktivistaként hidegvérű gyilkosok, sőt terroristák, akiket mégis inkább komikus éllel mutat be a történet. De van a sorozatban magányos incel, aki nem képes kapcsolódni a világhoz, amiben él, és a peremen élő összeesküvés-hívő is, aki retteg a megfigyelő államtól.

A Poker Face történeteit egyfajta „vallási türelem” jellemzi a kultúrharcos türelmetlenség korában, amikor politikai kérdésekben is hajlandók vagyunk egymás torkának esni.

Charlie Cale előtt azonban egyetlen megbocsáthatatlan bűn létezik, és az nem a trumpizmus, de nem is a radikális baloldaliság, hanem a gyilkosság. És kész.

Így aztán az sem véletlen, hogy a gyilkosok üldözője ebben a sorozatban nem egyenruhás nyomozó – még ballonkabátja sincs –, miként azt a konzervatív krimi klasszikus toposza diktálná. Még csak nem is decens öreg hölgy, mint Miss Marple vagy Jessica Fletcher (Gyilkos sorok), aki az ötórai teák polgári világát védelmezi egy-egy bűnöző kézre kerítésével.

Charlie Cale, aki rekedtes hangjával, szivarozásával és bácsis gesztikulációjával megintcsak Columbót idézi,

egy kitaszított csavargó,

aki az autójában él és az összes államban veszélyben van. A Natasha Lyonne által megformált karakter mintha csak azt üzenné: a centrizmus és a józan ész nem csak ritkaság, hanem üldözendő is. Olyannyira idegen a mai környezettől, hogy a készítők nem is akarták elképzelni kortárs díszletek között. A Poker Face-ben szerepelnek okostelefonok, szó van boomerek, ikszek és milleniálok generációs ellentéteiről, összeesküvés-elméletekről és politikai rögeszmékről, mégis minden úgy néz ki, mintha a hetvenes években ragadtunk volna. Ami – pedig nem volt az – a jelenből nézve rendezettnek és idillinek tűnik, ellentétben a 2023-as évvel, ami kaotikus és ijesztő.