Rian Johnson mellékállásban a sátán földi helytartója, mármint azon elvakult Star Wars-fanok szerint, akik Az utolsó Jedik eltéréseit a kánontól személyes sértésnek vették. Főállásban pedig az old school krimi rajongója. Már első filmje, a Beépülve is a nyomozásra épült, a középiskolás Joseph Gordon-Levitt próbálta kideríteni benne, hogy ki ölte meg a barátnőjét, és mindezt kellemesen borongós noirhangulatban, a Netflixnek készített Tőrbe ejtve és a folytatása pedig a klasszikus Agatha Christie-formulát modernizálta.

A rendező első sorozata ebből a szempontból következetes folytatása az életműnek, megint a kollektív krimiörökség egy szeletét hasznosítja újra, és még csak nem is csinál titkot belőle. A Poker Face az úgy nevezett Columbo-receptre épül, vagyis előbb megismerjük a leendő tettest és az áldozatot, majd megtekintjük a gyilkosságot, és csak ezután lép be a történetbe a nyomozó, mi pedig agyalhatunk azon, hogy vajon milyen formában fog materializálódni az a banánhéj, amin a megátalkodott pernahajder elcsúszik.

Johnson persze jól érzi, hogy teljes egészében nem lehet és nem is érdemes kopipésztelni a Columbót, bőven elég a két fő komponenst átvenni, a körítéssel nyugodtan lehet játszadozni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy míg a ballonkabátos Peter Falk hivatalból kergette az őrületbe a gazdag gyilkosokat, addig a Poker Face főszereplője egy pincérnő, aki csak annyit tud a detekívmunkáról, amennyit a tévésorozatokban lát. Charlie Cale-nek viszont cserébe van egy szuperképessége, és nem az, hogy már reggel, éhgyomorra képes sört inni, hanem hogy megérzi, ha valaki hazudik. Az első epizódban ezért sem tudja elfogadni a hivatalos verziót, amikor a legjobb barátnőjét holtan találják. Natalie-vel állítólag az erőszakos férje végzett, de Charlie-nak nem áll össze a kép, és rájön, hogy a kaszinó menedzsere, Frost Jr. (Adrien Brody) volt a felbujtó. A jutalma, hogy menekülni kényszerül, a kaszinó kegyetlen tulaja, Frost Sr. ugyanis vérdíjat tűz ki a fejére.

Ennek a remek dramaturgiai húzásnak köszönhető a széria másik sajátossága, hogy

nemcsak krimi, de egyben unortodox road movie is.

Amíg Columbo hadnagy a Los Angeles-i rendőrség kötelékében barangolta be a gazdasági és kulturális elit villáit, addig a Poker Face minden epizódjában más és már arcát ismerhetjük meg az amerikai dél, illetve közép-nyugat kisközösségeinek Texastól Új-Mexikón át a Colorado hegységig, ami máris izgalmasabban hangzik. És mivel Charlie se nem hivatásos, se nem magánnyomozó, az íróknak minden alkalommal új ürügyet kell találniuk arra, hogy beillesszék a cselekménybe, így van, hogy épp a környéken robban le az autója, vagy pont ott vállal alkalmi munkát, ahol valaki (általában az, akivel összebarátkozik) rejtélyes módon elhalálozik. Új elem továbbá az is, hogy a gyilkosság után visszaugrunk az időben, és kiderül, hogy Charlie miként ismerkedett meg a leendő áldozattal.

A Columbo-formula finomhangolásai ellenére a Poker Face mégis merőben korszerűtlen sorozat, hiszen a presztízs produkciók esetében ma már nem divat az egy epizód – egy eset szerkezet. Itt ugyan kapunk egy átívelő szálat – az, hogy Charlie-nak állandóan menekülnie kell, ad egy extra feszültséget a sorozatnak –, de a lényegen ez nem változtat. Megölnek valakit, Charlie jön, gyanút fog, meggyanúsít valakit, bizonyítékot szerez, és aztán elmenekül. A gyilkossági ügyek izgalmassági szintje ráadásul elég hullámzó, az erős kezdés után akad néhány kevésbé ihletett epizód is – a showrunner Johnson csak három részt jegyez rendezőként és kettőt íróként –, mintha az alkotók a kelleténél hamarabb kapcsolnának autópilóta üzemmódba.

A Poker Face ezzel együtt is kiváló szórakozás az első résztől az utolsóig, ami ellentmondásnak hangozhat, pedig nem az. Egyrészt

a korszerűtlenség nem hátrány, hanem erény,

már ha az epizodikus krimi rajongóiként nosztalgiázni szeretnénk, másfelől a Columbót sem azért övezi masszív kultusz a mai napig, mert a 69 epizód mindegyike felérne egy forgatókönyvírói mesterkurzussal, hanem a karakterek és a miliő miatt. Johnsonék nagyjátékfilmbe illő gondossággal dolgozzák ki az összes helyszínt és figurát, legyen szó egy kamionos pihenőhelyről a semmi közepén, egy vidéki barbecue étteremről, egy nyugdíjasotthonról vagy egy autóverseny-pályáról, a vendégszerepekbe ráadásul olyan kiválóságok ugranak be, mint a már említett Adrien Brody, Ron Perlman, Nick Nolte, Tim Blake Nelson, Chloe Sevigny, Ellen Barkin, Joseph Gordon-Levitt, Hong Chau, Cherry Jones vagy Luis Guzmán.

Mindez persze kevés lenne az üdvösséghez egy hiteles „női Columbo” nélkül, de Johnsonék megtalálták a tökéletes jelöltet Natasha Lyonne személyében. Ahogy Peter Falkot nem lehetett senkivel összetéveszteni, úgy az Amerika pitétől a Végtelen matrjoska főszerepéig eljutó Lyonne is utánozhatatlan karakter. Különleges a megjelenése, a mozgása, a nikotinízű, rekedtes hangja és a szarkasztikus gesztusai – magabiztosságot sugároz, de közben jó adag önirónia és humorérzék is van benne. Nem túlzás, hogy

ez élete szerepe, már egyedül miatta érdemes esélyt adni a Poker Face-nek.

A sorozat a SkyShowtime-on nézhető.