Amikor J. Robert Oppenheimer, a Manhattan Project vezető fizikusa megtekintette az első, atombombával végzett tesztrobbantást Új-Mexikóban, 1945. július 16-án, egy vers jutott eszébe a Bhagavad-Gítából:

„A Végzet vagyok, világok hatalmas pusztítója, s most megjelentem, hogy elsöpörjem a világokat.”

Alig egy hónappal később az amerikai hadsereg bevetette a nukleáris fegyvert Hirosimában és Nagaszakiban, és a II. világháború véget ért. „Néhány ember nevetett, néhányan sírtak, a többiekre néma csönd szállt” – mondta később Oppenheimer. Az interjúfelvétel olyan, mintha egy filmet néznék, a fizikus révült tekintete a szuperközeli képen.

A II. világháború után, amikor a győztes nyugati hatalmak az atomban látták a béke garanciáját, a csendes, szalmavékony testalkatú Oppenheimer rövid ideig népszerű tudós és beszélő fej lett a médiában, de

élete fő művével örökre meghasonlott.

A találmányt az ördög munkájának nevezte, de hiába érezte úgy, hogy vér tapadt a kezéhez, azt is fenntartotta, hogy nem cselekedhetett másképp.

Néhány hónappal később végletes naivitással sürgette az USA vezetőit, hogy állítsák le a nukleáris fegyverkezést, hiszen hidrogénbombák birtokában minden jövőbeli háború a világ pusztulásához vezethet,

de Truman elnök egyetlen mondattal rúgta ki az irodájából. A hidegháború kommunistaellenes hisztériájában az FBI megbízhatatlannak minősítette, és Oppenheimer, aki egész életében neurózisra hajlott, ismét, mint annyiszor, a hinduizmushoz fordult, hogy a számkivetettségben kapaszkodót találjon.

A Bhagavad-Gítá 11. énekében – ahonnan a fenti idézet származik – Ardzsuna, a Pándavák legkiválóbb harcosa nem akar elmenni az örökösödési háborúba. Nem azért, mert nem elég bátor. Nem akar harcolni a testvérei ellen. Kocsihajtója, aki valójában Krishna emberi testben, győzködi, és bátorításként megmutatja istenségének kozmikus formáját. „Számtalan szája és szeme, számtalan csodás arca volt, számtalan égi ékszert, számtalan sújtásra emelt égi fegyvert viselt” – írja az ének. „Mintha az égen egyszerre ezer Nap fénye tűnne fel, annak a tündöklése hasonlíthatna e Nagy Lélek ragyogásához.”

Krishna azt mondja Ardzsúnának, hogy a sosem torpanó idő úgyis véget vet minden életnek, a harcos dolga, hogy learassa vitézsége gyümölcsét és élvezze győzelmét. „Én már ezeket régesrég megöltem, te csak eszköz légy!” Végül meggyőzte a herceget, aki elment a harcba.

Oppenheimer önfelmentésért fordult a Bhagavad-Gítához.

Úgy látta magát, mint Ardzsúnát, akinek harcosként úgy kellett cselekednie, miként sorsa, a dharma kívánta. Tudósnak tartotta magát, aki a feladatát végzi, a politikusokat pedig vezetőknek, akik a fajsúlyos döntéseket hozzák. Úgy vélte, a tömegpusztító fegyver bevetése elkerülhetetlen volt, akár részt vesz a munkában, akár nem. Pedig lett volna szava, hiszen az atombombák ledobása előtt felmerült, hogy lakatlan területen demonstrálják a szuperfegyver erejét, de Oppenheimer és a tudósok nem foglaltak állást a kíméletes megoldás mellett. Sőt, a fizikus részletes útmutatást adott a hadvezéreknek, hogy milyen időjárási viszonyok között és milyen magasságban robbantsák fel a bombát a legnagyobb hatékonyság érdekében. Több alkalommal lebeszélte kollégáit arról, hogy tiltakozzanak a nukleáris fegyverek ellen. Egyikük így írta le őt:

Nyoma sincs benne erős személyiségnek, parancsoló intellektusnak, nyomatékos akaratnak. Puha és engedelmes.

Kétezerhuszonkettőt írunk, és miközben Vlagyimir Putyin készültségbe helyezte Oroszország nukleáris arzenálját, megdől az elmélet, miszerint az atom a békét szolgálná. Az amerikai hírszerzés top prioritásként jelöli meg, hogy belelássanak az orosz elnök fejébe. Egy szakértő, akinél rákérdeznek, hogy megnyomná-e a gombot, gondolkodás nélkül rávágja: ó, igen. Orosz katonák százezrei vonulnak háborúba, akiket csellel, hazugsággal vettek rá, hogy fegyvert fogjanak. Elenyésző részük hisz abban, hogy hős lehet, és kevesen kérdeznek rá hangosan, mi értelme a háborúnak. Vannak, akik félig sült filozófiákkal és elméletekkel magyarázzák az inváziót, de a zsoldosokból, a közkatonákból és Putyinból azonban nem lesz dicsőséges harcos.

Ahogy Oppenheimer sem volt az. Gyenge volt, sodródott a történelemmel. Hogy saját magát nyugtassa, hindu szövegeket idézett, eredeti helyükről kiragadva. Az utolsó, róla készült felvételeken a szeméből teljesen eltűnt a fény, alakja csak árnyéka volt az emberének. Lehet, hogy Manhattan Project másik fizikusának, Kenneth Bainbridge-nek volt igaza, amikor az első robbantás után megjegyezte:

„Mindannyian szarházik vagyunk.”