Pedig az alkotók kiegyensúlyozott portrét festettek a Cannes-ban debütáló alkotásban, amiről még nem tudni, hogy lesz-e amerikai forgalmazója. És még egy előzetest sem láthattunk.
Miután elnökké választották 2016-ban, a fél világ megrökönyödve figyelte az ingatlanmágnásból tévésztárrá, majd politikussá vált Donald Trump ügyeit. Semmi szükség rá, hogy felelevenítsük a botrányos tévévitákat, amelyeket Trump csípős megjegyzéseivel igyekezett feldobni, sem azt, milyen ügyekbe keveredett később elnökként – szexista megjegyzései, az elesetteken való gúnyolódásai, a politikai diskurzust örökre megváltoztató retorikája csak a jéghegy csúcsa volt ahhoz képest, hogy hívei 2021. január 6-án egy napra banánköztársasággá változtatták Washingtont. Trump ellen most is per zajlik, többek között azért, mert megpróbálta elfedni 130 ezer dollár kifizetését egy pornósztárnak.
De ha a világot meg is lepte, miféle ember ült az elnöki székbe 2016-ban, Amerika jó része nem zsákbamacskát kapott.
A New York-iak legalábbis szelíd félmosollyal nyugtázták, hogy Trump mindig ilyen volt, sosem volt kevésbé botrányos és kevésbé megosztó személyiség.
Ők már csak tudják, hiszen naponta látták a tévében, a bulvárlapokban, városszerte terjedtek róla történetek.
Alighanem ilyesféle történetek szerepelnek a róla készült új életrajzi filmben is. Az 1970-es években a New York-i ügyvéd, Roy Cohn vette szárnyai alá Trumpot, és megtanította neki a politika pofonegyszerű szabályait, amihez ő később, elnökként is tartotta magát:
- támadj, támadj, támadj,
- semmit se ismerj be, mindent tagadj,
- jelents győzelmet, és sose ismerj be vereséget!
A The Apprentice kettejük kapcsolatáról szól a Marvel-filmben ismert Sebastian Stan főszereplésével. A mentort Jeremy Strong alakítja, akit az Utódlás és A nagy dobás után szinte kötelező beletenni egy ilyen botrányszagú politikai drámába. Roy Cohn túlmozgásos és ellentmondásos figura volt az ötvenes években, akit Joseph McCarthy azzal bízott meg, hogy szórja ki a szenátusból a kommunistagyanús elemeket.
Nem meglepő, hogy Donald Trump ügyvédei útján máris személyiségi jogi perekkel és tiltással fenyegeti az alkotókat, akik épp most mutatták be a filmet a Cannes-i Filmfesztiválon.
A független filmet egyenesen az amerikai választásokba való „külföldi beavatkozásnak” nevezik. (Hmmm, honnan ismerős ez a kifejezés?)
A dublini székhelyű produkciós cég, a Tailored Films most szeretne nyélbe ütni megállapodásokat az amerikai forgalmazókkal, akiket visszarettenthetnek Trump ügyvédei. De az is lehet, hogy a Streisand-effektushoz hasonlóan épp az ügyvédek vonzzák majd a kíváncsi szemeket a mozivászonra.
Tény, ami tény, a film időzítése nem lehet véletlen.
November 5-én az Egyesült Államok nevű gerontokrácia arról fog voksolni, hogy a 77 éves Trump vagy a 81 éves Biden költözzön az elnöki rezidenciára, és hiába tűnik kézenfekvőnek rögtön kiakasztani az „IDŐSOTTHON” táblát a Pennsylvania Avenue-n fekvő fehér épületre, mindkét politikai tábor szeretné sorsdöntő jelentőségűnek látni a választást. Világháború, migráció, gender, diktatúra, világvége – ott is erről szól a dal.
A The Apprentice tényleg nem szépeleg, miért is tenné, ha egyszer ilyen szépen megcsinálták a Trump-parókát, a főhősről szóló sztorikból pedig nincsen hiány.
A filmben Trump aláveti magát zsírleszívásnak, hajbeültetésnek, merevedési zavarral küzd és kiutasítja alkoholista bátyját a családból. Azt is látjuk, hogy megerőszakolja első feleségét, a 2022-ben elhunyt, cseh származású olimpiai síversenyzőt, modellt és üzletasszonyt, Ivanát. (A feleséget a Borat utólagos mozifilmben látott bolgár színésznő, Maria Bakalova alakítja.)
„A film fair és kiegyensúlyozott portré a volt elnökről. Nézze meg mindenki, és döntsön maga” – üzenték a producerek a Business Insider beszámolója szerint. Ali Abbasi rendező szerint Trump személyénél is fontosabb volt, hogy bemutassák, „hogyan épült fel a rendszer, és hogyan érvényesül benne a hatalom”. Az alkotók az ügyvédi fenyegetőzések ellenére látszólag nyugodtak. Jeremy Strong szerint az ügyvédek fellépése egyenesen Sztálin és Mao Ce-tung retorikájára emlékeztet, amit Trump képviselője „hibbant” megjegyzésnek nevezett – talán nem is alaptalanul.
De a film befektetői között is volt olyan, akit felháborított az alkotás. Dan Snyder egyébként Trumppal is jó kapcsolatot ápol, de valamiért úgy érezte, jó ötlet pénzt adni a dublini produkciónak. A Variety szerint a naiv milliárdos azt gondolta, az majd hízelgő portré lesz. (Pikáns részlet, hogy a produkcióba a kanadai, az ír és a dán kormányok is pakoltak némi pénzt, szóval ha van Szuverenitásvédelmi Hivatal Washingtonban, akkor tényleg érdemes munkába vetniük magukat.)
Trump kampányszóvívője pedig úgy nyilatkozott: „Ez a szemét merő koholmány, ami szenzációként tálal már megcáfolt hazugságokat”, és
annyit sem ér, hogy „a leárazott DVD-knek szánt konténerbe kerüljön egy bezárásra ítélt videotékában”.
Mit tehetnénk hozzá? Ha Steven Cheungnak ilyen vitriolja van, filmkritikusnak kell lennie.
De mit mondanak az ítészek?
A TIME kritikusa úgy látja, a nézők és a forgalmazók is elszoktak tőle, hogy filmalkotások politikai kommentárként működjenek. Hol vannak már az idők, amikor Francis Ford Coppola (Magánbeszélgetés) vagy Alan Pakula (Az elnök emberei) ilyen drámákkal szórakoztatták az embereket? Trump ebben a filmben a viszonyaiban ügyetlen és önmagában bizonytalan, komplexusai vannak, és beosztottként dolgozik erőszakoskodó apja ingatlanbizniszében. Cohn pedig minden hájjal megkent fixer, egy hiéna és a Ponyvaregény Mr. Wolfjának keveréke, aki bármit el tud intézni, de a főhőshöz képest a végén még ő is szimpatikus karakternek hat.
„Stan hiteles módon válik a 70-es évekbeli, feltörekvő Trumpból a 80-as évek arrogáns üzletemberévé, aki elérte a csúcsot, és gond nélkül elárulja azokat, akik odasegítették.”
A BBC kritikusa szerint a film egyesek szerint „túl durva”, mások szerint viszont nem elég szigorú az alanyához. „A készítők mindent átható szándéka, hogy a főszereplőt emberként, és nem szuperhősként vagy főgonoszként lássuk, teszi ezt a filmet élvezetessé.” A Variety ítélete szerint a film nem magyaráz meg mindent arról a rejtélyes politikai jelenségről, amivé Trump a kétezer-tízes évekre vált: a kritikus szerint az lenne legérdekesebb, hogy a kórosan hazudozó, manipulatív Trump elhiszi-e a saját hazugságait – többek között a legsúlyosabbat arról, hogy a 2020-as választásokat elcsalták.
„A The Apprentice éles és kemény, de kerüli az olcsó megoldásokat. Nem vígjáték, hanem azt tűzte ki, hogy megmutassa, ami megtörtént.”
A Collider egyenesen „Scorsese-szerű eredetettörténetnek” nevezi a Trump-filmet, de csak 7 ponttal jutalmazzák a 10-ből. A Guardian kétcsillagos kritikája a legszigorúbb: „Miközben bemutatja Trump a Fehér Házat megelőző karrierjét, a The Apprentice visszaidézi a régi Donaldot, a viccek tárgyát, akinek cameója volt a Reszkessetek, betörőkben, és saját tévéshow-t csinált, de ez a vicc már nem vicces. Inkább tompának és lényegtelennek tűnik.”
