Libsi könnyek? Ugyan! De azt teljesen nyugodtan kimondhatjuk, hogy Hollywood utálja Donald Trumpot. A visszatérő elnök újraválasztását rezignáltan kommentálták az összes késő esti tévéshow házigazdái Stephen Colberttől Jimmy Kimmelig, utóbbi egy tréfás szkeccs erejéig még azt is eljátszotta, hogy pakol és disszidál.

Ha Robert De Niro nevez gengszternek...

Ebben a cikkben nem fogunk ítéletet mondani Donald Trump vagy a szavazói felett – gratulálunk a győzelemhez, mi mást mondhatnánk –, inkább arra a jelenségre szeretnénk rávilágítani, amit az újraválasztás hoz magával: Trumpot csaknem 73 millió amerikai választotta meg magának, és a showbizniszben ez éppen 73 millió nézőt, hallgatót, mozilátogatót jelent.

Vajon megengedheti magának Hollywood, hogy újabb négy évig pfujoljon az amerikai elnökre?

Egyelőre úgy tűnik, sokak szerint igen. Cardi B, aki Kamala Harris mellett kampányolt, dühös Instagram-posztban küldött el mindenkit a pokolba, aki Trumpra szavazott. Jamie Lee Curtis szerint drákói idők jönnek, és „fel kell kelni és harcolni.” John Cusack szerint Amerika „egy nácit” választott elnöknek. Stephen King a demokráciát féltette, ami olyan, mint a boltok törékeny termékei: „Jó ránézni, jó kézben tartani, de ha összetöröd, el van adva.” De Trump legélesebb ellenzői között említhetjük Robert De Nirót is, aki korábban megszámlálhatatlan alkalommal fejezte ki dühét irányába, és vált emiatt a trumpisták kedvenc lábtörlőjévé.

„Soha nem akartam tőle semmit. Ő egy f*szfej, egy idióta, mégis ki akarna találkozni egy ilyen bohóccal? (...)  - mondta a CNN-nek. – Ő egy gengszter. De nem hiszem, hogy a gengszterek a saját világukban túl sokra tartanák, mivel… létezik betyárbecsület.”

Az idei amerikai elnökválasztásnak a médiában is jelentősége van. Nem csak annyi, hogy Trump egykori valóságshow-szereplőként mindent leperget magáról, és nem csak azért, mert egykori szóvivője szerint az elnök lépéseit akkor értjük meg leginkább, ha úgy képzeljük el, mint egy tévé- vagy sitcom-karaktert.

A 2024-es választás egy progresszív kaliforniai jelölt és Trump között zajlott, és a hagyományos értékeket hangoztató, média- és Hollywood-ellenes Trump javára dőlt el.

Ez azt is jelzi, hogy Amerika jó részét nem hatja meg, hogy a saját szórakoztatóipari elitje mit gondol a világról.

Nem véletlenül szánt időt Trump arra, hogy a kampánya során ismert tévés arcokat, köztük Jimmy Kimmel tévés házigazdát ekézze. Bármennyire úgy tűnik, hogy összefüggéstelen támadások voltak, ez szimpatikus volt a szavazók számára, akik úgy érzik – és joggal –,

a média világa hamis és manipulált. Vagy egyszóval: fake.

Noha a Trump-jelenség minden elemző szerint új és példátlan elemeket tartalmaz – a mostani választás tanulsága szerint ráadásul nem átmeneti elhajlás volt az első négyéves elnöksége, a trumpizmus velünk marad –, olyan már volt, hogy Hollywood nem rokonszenvezett egy hivatalban lévő elnökkel és politikusokkal.

A Hays-kódtól a Reagan-prüdériáig

Az álomgyár első csatáját azzal a Will H. Hays-szel vívta, aki Harding elnök kampánymenedzsere volt 1920-ban, majd egy évre rá a filmproducerek szövetségének (MPA) elnöke lett, később, a harmincas évek elején pedig kidolgozta az erkölcsi alapon cenzúrázó Hays-kód elveit. (Azelőtt, ahogy az a Babylon című filmben megjelent, egészen vadnyugati állapotok uralkodtak abban, miféle deviáns elemek jelenhetnek meg a filmvásznon.) Az ekkor elnöklő, demokratapárti Roosevelt nem volt népszerű az emberek körében, és a megrögzött republikánus filmcézár, Jack Warner is szívesen veszekedett vele.

De a filmiparban nem kedvelték Ronald Reagan elnököt sem, aki a harmincas években B-listás színészként tűnt fel zsánerfilmekben, a negyvenes években Gene Kelly jelölése nyomán a nagy befolyású Screen Actors Guild (SAG) szakszervezet elnöke lett. A McCarthy-érában, a „vörös félelem” idején, amikor a kommunistagyanús elemeket – köztük Charlie Chaplint – tűzzel-vassal üldözték Hollywoodban, Reagan antikommunista indíttatásból az FBI besúgója lett, és több tucat színészről szolgáltatott információkat. Ez csak jóval később derült ki, a hatvanas években Reagan, amikor a színészsztrájkok élére állt, élénkebb megbecsülés övezte. Annál furcsább, hogy Reagan a republikánus fordulata, majd 1980-as választási győzelme után szakszervezetellenes elnök lett: hivatala első évében simán kirúgott tízezer légiirányítót, mert beszüntették a munkát.

Annál érdekesebb, hogyan hatott az ultrakonzervatív Reagan-elnökség Hollywoodra.

Reagan pozitív kisugárzása, szellemessége, eleganciája, s nem mellesleg a Szovjetunióval szembeni látványos fölény hitet adott

sok amerikainak a saját hazájában, s ekkor készültek a ’80-as évek nagy akciófilmjei (Rambo, Top Gun, Robotzsaru, Terminátor), és könnyed, optimista vígjátékai (Vissza a jövőbe). De a drogok ellen vívott prűd háborúnak is van lenyomata: a Péntek 13 című horrorfranchise főgonosza, Jason gyakran épp akkor üt rajta tinédzser áldozatain, amikor azok spangliznának meg szexelnének egy jót.

A Reagan-éra kettőssége – miszerint látszólag gondtalan, pozitív és dicső korszak volt, amely valójában rengeteg problémát és törést mutatott a mélyben – megjelenik a nyolcvanas évek iránt érzett nosztalgiát kiaknázó egyik legnépszerűbb sorozatban, a Stranger Thingsben, amelyben

a felszínen minden tökéletes, azonban szörnyek járnak át az alvilágból.

Még furcsább George W. Bush megítélése, aki ugyancsak kedves fickó – focimeccsre jár, jóban van Michelle Obamával, vicces nyilatkozatai vannak és szeret festeni –, de az a néhány film, ami az elnökségéről szól, cseppet sem hízelgő. Oliver Stone W. című filmjét még az elnökség idején mutatták be 2008-ban. A Christian Bale főszereplésével forgatott Alelnökben, amely az iraki háborút levezénylő Dick Cheney rút portréja, Bushnak csak mellékszerepe van – ahogy állítólag saját elnökségében is kirakatember volt. Adam Diver A jelentés című filmje (ebben Bush nem jelenik meg) pedig a CIA által végrehajtott kínzásokról szól.

Mi jöhet még?

Úgy tűnhet, Hollywood gyűlölete zsigeribb Donald Trump iránt. Pedig az elnök – hasonlóan Reaganhez – ugyancsak tett egy nagy kört a szórakoztatóiparban, s egyes értékelések szerint sosem szűnt meg showmannek lenni.

De nem ez az izgalmas. Hanem az, hogy milyen történetek születnek abban a korban, amikor Trump – egy soviniszta, kirekesztő szólamokat hangoztató jelölt, aki mégis begyűjt egy csomó fekete és spanyolajkú szavazatot – nyerni tud. Jordan Peele 2017-es horrorja, a Tűnj el! akkor került moziba, amikor Amerika azt remélte, hogy a rasszizmus eltűnik a társadalomból. A történetben egy fekete fiú fehér lánnyal randizik, és ennek nyomán elszabadulnak az indulatok a lány családjában. Todd Philips Jokere azt a polarizációt és az intézményekkel szembeni vad bizalmatlanságot jelenítette meg, amire Trump is rájátszik.

A következő négy évben Trump visszatérése nyomot hagyhat Hollywoodon. Ha megszületnek azok a konzervatív filmstúdiók, amikről Mel Gibson és Jim Caviezel álmodik, akkor folytatódhat a média polarizációja. De ha néhány alkotó a mélyére ás annak, mi áll a Trump-jelenség mögött, gazdagabbak leszünk néhány jó filmmel.