Újra kiadta Oravecz Imre Halászóemberét a Magvető. Én persze nem nagyon voltam még, mikor 1999-ben először megjelent, nekem új, eddig a Távozó fát olvastam. Oravecz Aegon-díjas, a többi költő is tiszteli, az is, aki nem olvassa, de egyébként nincs meg a kötelező ötven olvasója.

Persze ez nem azt jelenti, hogy nem érdemes olvasni. A költészet nem tömegsport.

A Halászóember szövegeit olvasva az jut eszembe, hogy milyen fontosságot ad a dolgoknak az idő: tárgyaknak, embereknek, szokásoknak, színeknek, eseményeknek, hangoknak. Ez a kötet alcíme szerint „töredékek egy regényhez”, Oravecz a heves megyei kisfalu, a Szajla történetét, történeteit írja le páratlan egyszerűséggel. Nem történik a versekben sok minden, bár a dráma vagy a dráma fenyegető és simogató lehetősége minden sorban ott van. A szajlaiak libát terelnek, füveket kaszálnak, a bírónál igazságot keresnek, a zsidónál pálinkát vedelnek (szabad idézetek a könyvből) – ezt csinálják emberöltőkön keresztül: élnek.

Olyanok ezek a versek, mint ülni egy hatalmas moziban egyedül, és régi, színezett filmtekercseket nézni arról, milyen volt az élet,

nézni, hogy miként hagyták abba az emberek a kenderfonást, miként vittek kilencedet a tojásból a földesúrnak, hogyan leskelődtek vetkőző nőkre a fiúk a pataknál.

Olvasom, olvasom a kötetet, és mintha az élet távoli mindennapjai, amelyek jelentőségükben, kicsiségükben éppolyan egymásutáni mindennapok voltak, mint amiben élünk, mélyebbek volnának.

Ki érti ezt? Azt hittem, az „itt és most”-nál nincs fontosabb.

Jönnek sötét évek, évtizedek is. A világháború és az utána következő kommunista agresszió, amikor „kifagyott a vetés” és „patás angyal járt házról házra” (90-91.o.), a falvak élére idegen tanácsvezetőt helyeztek, a gazdáktól elvették a földjeiket. A modernizációval lassan eltűntek a lovak – „évekig tartott, míg elfogytak, egyenként, szinte észrevétlen” (96.o.) –, tarvágással irtottak le erdőket, kollektívába kényszerültek a gazdák. Mindez úgy van leírva, ahogy volt, különösebb fakszni nélkül.

Minden árnya és sötétsége ellenére van valami különös megnyugvás ebben a világban.

Ezek nem versek, bár a költő versformába szedte őket, nem is eposz, mert hiányoznak az eposzi kellékek. Töredékek egy regényhez, bár a regény sose fog elkészülni, de mindegyik sorban benne van a lehetősége, de legalább egy elbeszélésé. Folyóiratokban már a ’99-es megjelenés előtt megjelentek részletei, egy-egy szöveg, de nem érdemes különszedni a darabokat. Ahogy egy Bosch- vagy egy Bruegel-festményt sem lehet darabokra fűrészelni, hiába szerepel rajta több, egyformán fókuszált figura. Ez a szövegegyüttes így teljes, így adja ki a kis Szajla falu és az elbeszélő portréját. Az elbeszélőét, aki néha olyan, mintha a halálon túlról nézne vissza erre a kis világra. Megnyugvás ez az olvasónak. Mert ha a halálon túlról néz vissza, az több jó hírt is jelent: 1) van valami a halálon túl, 2) az a valami nem is olyan rossz, hiszen lehet onnan még visszabeszélni, 3) az, amiben most élünk, mégsem olyan érdektelen, mintha néha tűnik, mert érdemes a halálon túlról is elmesélni.

„már nem kell semmi,
nincs többé szükségem rátok,
már egyedül is boldogulok,
már nem vagyok.” (537. o.)

Az utolsó szövegben (Közelítő nap) az élet befejezetlen történetként, csonka egészként szakad meg, de éppen a befejezetlensége szép. Az idős férfi az éjjeliszekrényen felejtette éjszakára az olvasószemüvegét, nem rakta el a fia fotóját, amelyet nézegetni szeret, a ruháit székre fektette, hogy majd holnap felveszi – s ekkor, hívás nélkül, rettegés nélkül jött el a halál.

„Téli nap lesz majd, szikrázó és derűs”

– ez az utolsó vers első sora, nekem persze egy másik Oravecz-vers jut eszembe, A megfelelő nap, az is nagyon hasonló: „Egy ilyen napon szeretnék meghalni.”

A címadó vers – Halászóember – a költő allegóriája: „emlékezetében halászik, / fogni szeretne még valamit, / mielőtt elmegy a tó után, / melyet még életében lecsapoltak.” Oravecz ez a halászember, aki hosszú oldalakat tölt meg ennek az apró, 548 fős hevesi falunak a történetével, embereivel, érzéseivel. „Ki tudja a maiak közül, kik voltak ezek az emberek” – teszi fel a kérdés egy helyütt (135).

A válasz nem rendíti meg az eget, egy apró dörgést mégis előidéznek ezek a versek az olvasóban.

Most, hogy ennyit írtam a kötetről – és mennyit lehetne még! –, bevallom, hogy a cikk olvasói közül jó, ha minden másodiknak fog tetszeni a kötet. A másik fél, de talán harminc vagy huszonöt százalék viszont életre szóló irodalmi élményt talál, ha elolvassa. Nincs ebben nagy talány. Vannak, akik szeretnek merengeni, és vannak, akik türelmetlenül caflatnak a jövő felé.

Ez a könyv azt mutatja meg, hogy milyen szép, dermesztő csendélet lehet a múlt.