Most, hogy 2021 augusztusában az Egyesült Államok hadserege kivonul Afganisztánból, talán többeket sokkolt, hogy az afgán háború két évtizeden át tartott. Két évtized sok idő, túl hosszú ahhoz, hogy az emlékezet ne csalja meg az embert. És elég hosszú ahhoz, hogy egy idő után alapállásnak tekintsük, 

a háború, az van. Az mindig van. Az sosem ér véget.

Arra, hogy miként hagy cserben a józan megfontolásunk, jó példa Barack Obama megítélése, aki háborúellenes jelöltből lett elnök, és mai napig békepártiként él a fejekben. Pedig sosem szorgalmazta különösebben a békét. Azt már igen, hogy az Egyesült Államok tartsa be a háborúhoz tartozó szabályokat: büszkén hirdette, hogy az ő háborújában nincsenek kínzások és kevesebb a civil áldozat. Hogy a drónok minden korábbinál pontosabban mérik be a célpontokat. Hogy jó, ha fiaink helyett a gépeinket küldjük ölni.

A terrorellenes háború, amely 2001. szeptember 11. szimbolikus dátuma óta folyik, Bush idején bűzlött, Obama és Trump kormányzása alatt viszont megtisztult. De mi van, ha a problémafelvetés volt téves? Ha nem az a helyes kérdés, hogy elég emberséges-e a háború, hanem az, hogy miért csináljuk egyáltalán?

„Háborús bűnök ellen küzdünk, de elfelejtjük, hogy a háború maga is bűn”

– szögezi le új, Humane című könyvében Samuel Moyn, a Yale történelem és jogprofesszora, és amellett érvel, hogy azzal, hogy kevésbé kegyetlenné tettük a háborút, csak messzebb sodródtunk a végső céltól, a békétől.

A szerző a nagy orosz regényírótól, Lev Tolsztojtól kezdi a történetet, aki elsőként beszélt az „emberségesen vívott háborúk” ellen. Tolsztoj úgy vélte, hogy az erkölcsös hadviselés csak elhúzódó és nagyobb kiterjedésű konfliktusokat teremt, a brutalitás viszont legalább elriaszt a háborúzástól. (Gondolatait a Háború és béke című regényben Andrej herceg szájába adta.) Ezzel egyidőben a formálódó Egyesült Államokban is hódított a pacifizmus eszméje. Ralph Waldo Emerson és Adin Ballou úgy vélték, a történelem a béke felé halad, és a háborúzás az öreg Óvilág ostobasága. Európában a század végén hatalmas siker volt Bertha von Suttner Le a fegyverekkel! című regénye, amelyet egyébként maga Tolsztoj is olvasott, és ugyan művészileg nem tartotta nagyra, de az eszméért lelkesedett. Úgy vélte, hogy amiképp Harriet Beecher-Stowe Tamás bátya kunyhója című könyve a feketék helyzetében, úgy ez a háború kérdésben valós változást hoz a világában.

A 19. század második felében a tolsztoji dilemma mentén a pacifisták két részre szakadtak: nevezhetjük őket idealistáknak és realistáknak is. Előbbiek voltak azok, akik semmi szín alatt nem tűrték meg egymás gyilkolását. Utóbbiakhoz tartozott Henri Dunant, aki kiharcolta, hogy 1863-ban, Genfben tizenkét nemzet egyezményt írjon alá a háború etikájáról. Dunant alapította a Nemzetközi Vöröskeresztet is, hogy a csatamezők elesettjeinek segítsen. Nemes volt a szándék, de nem mindenki nézte jó szemmel. Amikor Dunant megkapta a Nobel-békedíjat, Stutter például ellenezte a döntést. Azt mondta, szerencsétlen a háború humanizálását béketeremtésnek nevezni.

Az első világháború után minden korábbinál szélesebb körben terjedt a pacifizmus eszméje. Hatalmas siker volt E. M. Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regénye, amelyből amerikai film készült, de a Micimackó írója, A. A. Milne is írt háborúellenes bestsellert.

Ez azonban mit sem segített a második világháború kirobbanásának megelőzésében, amely minden korábbinál súlyosabb borzalmakat hozott: népirtásokat, a civil lakosság bombázását, légitámadásokat, gáztámadásokat, milliók értelmetlen halálát a totális hadviselés jegyében. Amikor az USA kétszer ledobta az atombombát Japánra, az új, tömegpusztító technológiáról senki nem tudta megmondani, hogy megfelelt-e a haditörvényeknek. A japánok mindenesetre nem voltak abban a helyzetben, hogy forszírozzák a kérdést. A nürnbergi per vízválasztó volt a háborús jogban: ekkor született meg az »emberiség elleni bűntett« kifejezés, és ekkor írta Herbert Wechsler jogász a következőt:

„Amint a háború szörnyét előhívják, minden törékeny igyekezet hiábavaló, hogy... annak kegyetlenségét korlátozzuk.”

A második világháború megrémítette az emberiséget, és jogi kereteket alakítottak ki egy hasonló világégés megakadályozására. 1949-ben módosították az annak idején Dunant által szorgalmazott genfi egyezményt.

A béke kora azonban nem érkezett el.

A „Pax Americana” kora első három évtizede szörnyű háborúkat hozott: a két koreai háborúban az amerikai hadsereg borzalmas rémtetteket követett el a nemzetközi stabilitás jelszava alatt, a vietnámi háború két évtizede pedig semmivel sem volt szebb történet, mint az előző világháború. A katonaság válogatás nélkül gyilkolta a vietnámi civileket, és nem volt jogi keret, amely határt szabott volna az egyre frusztráltabb és véresebb háborúnak. Egy bizonyos Curtis LeMay tábornok szállóigévé lett szavajárása szerint az amerikai hadsereg „visszabombázta Vietnamot a kőkorba”. A közkatonák lényegében azt csináltak, amit akartak. Ahogy az Apokalipszis most című filmben elhangzott:

„Gyilkossággal vádolni valakit itt olyan, mint autóversenyzőket bírságolni gyorshajtásért.”

A vietnámi háború kapcsán egyre hevesebb volt a vita jogászok és értelmiségiek körében, hogy milyen jogalapja van a harcoknak. A genfi egyezmény szerint bármely állam számára tilos egy másik, legitim állam a fegyveres beavatkozás, de maradt egy kiskapu a történetben: mi van, ha Észak-Vietnamot nem tekintjük legitim államnak?

A vietnámi háborúnak persze nem a hadijogászok vetettek véget. 1968-ban az amerikai közvéleményt sokkolta a Mỹ Lai-i mészárlás, amelyben 500 vietnami civilt, köztük nőket és csecsemőket öltek le. 1970-ben Telford Taylor, a nürnbergi perben is részt vevő jogászprofesszor Nuremberg and Vietnam címmel írt könyvet, ezzel középre hozva az eddig csak baloldalon dívó háborúellenességet. 1972-ben a New York Times címlapján egy meztelen kislány fotója szerepelt, aki napalm támadás után menekült falujából. Hosszú évek pacifista tüntetéseinek eredményeképpen – s nem mellesleg gazdasági okokból – 1973-ban Lyndon B. Johnson kivonta az amerikai csapatokat Vietnámból.

A közvélemény háborúellenessége azonban nem arra tanította a kormányzatot, hogy a csatározást be kell fejezni, hanem arra, hogy nem mobilizálhatja már az állampolgárait, a háborúkat a tömegek háta mögött, kisebb létszámmal, önkéntes hadsereggel kell megvívni. Ez kihúzta a szőnyeget a pacifista mozgalmak lába alól, és megváltoztatta azt, ahogy az amerikaiak saját hadseregükről gondolkodnak. A háború egy távoli, nehezen megfogható dologgá változott, és egyszerűbb volt nem figyelni rá.

Elérkezett a „humánus háborúk” kora.

Az első ilyen az Öbölháború volt 1990-91-ben, amelyet a hadsereg – példátlan módon – hadijogászok tucatjainak segítségével vívott, akik minden egyes beavatkozásnál tanácsot adtak, hogy a kettős használatú célpontoknál (ahol civilek és militáns egységek is célkeresztbe kerülnek) milyen lépés helyes. A történelemben először a hadsereg elfogadta ezeket a korlátokat.

A 2001 után folyó terror elleni harc nyomán azonban rögtön kiderült, hogy mi az ún. etikus hadviselés csapdája: semmi nem akadályozza az időbeli és térbeli kiterjedését.

A jogászok, akik tisztára mosták George W. Bush iraki háborúját, meggyőzték az embereket, hogy a morálisan pártolható hadviselés létezik, főleg akkor, ha az abszolút gonosz – a terrorizmus – ellen irányul.

Az új évezredre visszakerültünk Tolsztoj dilemmájához, aki azt mondta, hogy a brutalitás legalább rádöbbent arra, hogy a háború bűn.

S miként azt az előző száz évben megmondták, amint kiszabadul a palackból, az erőszaknak nem lehet határt szabni. Az utóbbi húsz évben bőven derültek ki túlkapások erről az emberarcú háborúról. De még félelmetesebb, hogy azok a csoportok, amelyek korábban erőszakmentességet hirdettek, most a drónokat éltették és az automatizált háborúk korát vizionálták, amit humánusnak neveztek. Sűrűn emlegetett kifejezés lett a „kis lábnyom” – mármint hogy az amerikai hadsereg kis lábnyomot hagy a területen, ahol háborúzik –, és a nyugati nagyhatalmak bátran csatáztak, feltéve, hogy az a csata nem állampolgáraik szeme előtt zajlik.

Samuel Moyn könyvében bevallja, hogy a Bush- és az Obama-kormányzat idején változott át saját, háborúkról vallott nézete. Leírja, hogy a kilencvenes években – Clinton védelmi minisztériumának munkatársaként – szentül hitte, hogy a NATO szerbiai beavatkozása „az utolsó szükséges erőszakos lépés” a béke felé.

Az afganisztáni és az iraki háború nyomán azonban egyértelművé vált számára, hogy az USA félreértelmezett idealizmusa csupán a nagyhatalmi érdekérvényesítés eltakarására szolgál.

A könyv végén a szerző újra Tolsztojt idézi, aki szerint a politika és a háborúk leggonoszabb ördöge morális önigazolásra biztat. Moyn helyesen vonja le a következtetést: nem kell Tolsztojjal egyetértenünk abban, hogy háborúnak nemes célja sosem lehet. Azt viszont látnunk kell, hogy legtöbbször nincsen neki.