Annak, aki ismeri a zseniális Adam Curtis hosszú, hipnotikus és lenyűgöző dokumentumfilmjeit, nem mondok újat azzal, hogy a Szovjetunió felbomlását és a kilencvenes évek Oroszországát feldolgozó Trauma Zone is ilyen alkotás: az egyik pillanatban még szarvascsordákat látunk a végtelen tajgákon, a másikban tudósok ragasztószalaggal tekerik körbe magukat, hogy aláereszkedjenek a csernobili atomerőmű romjai közé. Ezek a képsorok több ezer órányi felvétellel együtt kerültek elő a BBC moszkvai irodájából. Egy operatőr fedezte fel őket, aki rögtön a kiadatlan filmszalagok nagy újrafelhasználójához, Curtishez fordul velük. Többségük nem tudatosan komponált felvétel, a korabeli stáb „csak úgy” rögzítette őket: szóval tényleg olyanok,

mintha az ember hirtelen a kilencvenes évek Oroszországában találná magát.

A végletes kiábrándultságot, amivel az oroszok azokban az években szemlélték a világot, a nyugati ember mindig is értetlenül nézte – és szinte egzotikumként csodálta. Adam Curtis most archív felvételekkel, a rá jellemző szellemes fogalmi kapcsolásokkal és sok-sok hangulatfestéssel meséli el azt az időszakot, hogy kerekedett felül a nihilizmus az orosz társadalmon a marxista utópia ellenében.

Ez a vidék még innen, Közép-Európából is beláthatatlan, legalábbis nekem biztosan, aki egy percet sem éltem szovjet tagországban. Csak pislogok, miközben afgán tűzoltókat, szépségversenyt, csernobili híradórészleteket, groteszk divatbemutatókat szemlélek, miközben az egésznek a vastag vonallal aláhúzott summája csak annyi: ez volt az az időszak, kiderült, hogy a szovjet modell nem működik. Az emberek tűzifát szereznek maguknak a parkból, egy magára hagyott űrkutatás-múzeumból éjszakai klub lesz. Maffialeszámolások, felrobbanó autók, koldusgyerekek.

Meztelen a király, mondanánk, ha lenne király, de az örökké részeg Jelcin elnök nem az,

és az orosz vezetés inkompetenciája bármilyen feladatra nyilvánvaló. Moszkva luxusszállójában rozsdás víz folyik csapból, eközben valahol máshol a szovjet vezetés utolsó űrrakétáját lövi fel, hogy a Mars holdjait vizsgálja (Phobos 2).

Curtis filmjét azért érdemes látni, mert képet ad arról, mik lehettek Putyin politikai és társadalmi ősélményei, és milyen traumákon ment keresztül az orosz társadalom az elmúlt harminc évben, hogy ma részben támogatással, vagy legalábbis közönnyel és belefáradva figyeljék – na meg „kivitelezzék” – diktátoruk értelmetlen vérontását Ukrajnában. Egyúttal az is világos, a mostani rezsim történészei és maga Putyin miért nem szeretik Gorbacsov peresztrojka-politikáját, amely megmenthette volna a kommunizmust, de egészen más eredményt hozott: a rendszer lazítása révén milliárdosok, oligarchák emelkedtek fel, az ország pedig egyetlen nagy, kiterjedt feketepiaccá változott.

A gerontokráciát kleptokrácia váltotta.

És hogyan illusztrálja Adam Curtis a Bulgakov-novellába illő történéseket? A gyűrűk ura orosz tévéfeldolgozásával, ami tavaly járta be a médiát.

Bevallom, eszembe sem jutna végignézni egy hétrészes, részenként egyórás sorozatot Oroszországról, ha nem Adam Curtis készítette volna. A brit filmes puha baritonja (bár ebben most nincsen narráció), Arial fonttal szedett feliratai, merész témaváltásai és asszociációi olyan esztétikát képviselnek, amit sehol máshol nem találok meg. Monumentális tablói a történelem olyan oldalát mutatják be, ami hiányzik a tankönyvekből: fogékony az emberek kollektív pszichéjére, a társadalom mélyén zajló, láthatatlan tektonikus mozgásokra, tudatalatti félelmeinkre, paranoiáinkra, és mindenki másnál kegyetlenebbül dörgöli az arcunkba, na meg

a hatalom arcába,

hogy kicsúszott a kezünk közül a gyeplő, már ami a világ irányítását illeti. És habár esszéisztikus stílusára még a konteóhívők is csettintenének, pont ez az attitűd teszi Curtist hitelessé: hogy nem azt akarja felfejteni, amit a 20. század embere tud a valóságról, hanem azt a nyúlékony, birtokolhatatlan részt, ami kicsúszik a kezeink közül.

A TraumaZone a BBC iPlayer kínálatában érhető el, de egy ismeretlen jótevő a Youtube-ra is feltöltötte.

Borítókép: Youtube