Amikor Ellen Willis, a neves nőjogi író és aktivista 1982-ben egy esszében megalkotta a szex-pozitív feminizmus irányvonalát, a mozgalom második hulláma akkor épp arról vitatkozott, hogy mit kezdjen a pornóval. Willis radikális állásponton volt: szerinte a szexuális forradalom jött és ment, és nem okozott kielégülést a nőknek, de néhány jól megfogható eredményt azért hozott, legális lett a fogamzásgátlás és az abortusz, az alkalmi és a házasságon kívüli szexről pedig lekerült a stigma. Nagyon helyes, írta Willis, aki szerint

„az érzéki szerelem annak legszenvedélyesebb értelmében olyannyira alapvető az élethez, mint az étel”, milyen kár, hogy a megvalósulás igen felszínes, örömtelen és kizsigerlő.

Az igazi szexuális forradalom nem pusztán a tiltások feloldását jelenti, hanem azokat a társadalmi és pszichológiai feltételeket, amik gyakran hiányoznak a szexuális kapcsolatokból.

A negyven éve publikált esszé érvényes ma is, amikor a szexhez nem tartoznak negatív bélyegek, de kiegészítésre szorul. Mintha lenne egy íratlan előírás, hogy szexelni, kalandokat keresni nemcsak illik, hanem kell. Húsz felett már nagyon ciki, ha nem veszítette el a szüzességét az ember. Tavaly megjelent, hasonló témájú könyvében (The Right to Sex) Amia Srinivasan filozófus például megjegyzi, hogy a mai fiatalok, akik számára korlátlanul elérhető a pornó online, nem Willishez, hanem a ’70-es évek radikális feministáihoz húznak, akik helytelenítették a műfajt; s hadd tegyem hozzá, még a férfiak körében is népszerűbb lett a pornóellenesség, elég csak a NoFap mozgalomra gondolni.

Ezt a kiegészítést kívánta megtenni Ellen Willis lánya, Nona Willis Aronowitz az idén megjelent Bad Sex című könyvében, amelyben arról ír, évekig hajkurászta azt a szexuális utópiát, amit édesanyja a munkásságával felvázolt.

A szerző szerint

a ’90-es és a nullás években a szexet új, menő és köznapi időtöltésként csomagolták újra.

Gondoljunk csak az Amerikai pitére vagy a Szex és New York című sorozatra, amelyben Carrie Bradshaw elhatározza, hogy úgy fog kalandozni, mint egy férfi, sérülések nélkül és szabadon. A könyv, amely részben önéletrajz, másrészt a feminizmus történeti áttekintése, azért is rendkívül érdekes, mert a szerző páratlanul művelt és olvasott a témában, ugyanakkor kicsit sem szégyellős, ha saját érzéki élményeiről és igényeiről kell beszélni: hogyan kísérletezett a másik nemmel, miért váltak el a férjével, vagy mit gondol a feministák és kiváltképpen anyja életéről és írásairól. És hezitálás nélkül bevallja, hogy Carrie Bradshaw példája felszínes megoldás volt a semmire.

Az utolsó fejezetben beszámol róla, hogy egy ízben felkeresett egy erotikus masszőrt, egy férfit, aki hozzáértő mozdulatokkal dolgozik rajta, mégsem sikerül neki az orgazmus. A nő végül csalódottan távozik, és bevallja magának:

ugyanerre a helyzetre vágyik, de spontán környezetben.

„Miért olyan nehéz ez?” A szerző ezután végigveszi a női szexualitás történetét: a görögöktől egészen a kora újkorig úgy gondolták, a női élvezet is szükséges a fogamzáshoz, aztán, amikor kiderült, hogy az megtermékenyítés enélkül is megtörténhet, a viktoriánus erkölcsökkel összhangban ennek az ellenkezőjét állították. Freud úgy gondolta, a clitoris ingerlését csak a regressziós nők élvezik (erről már írtam), őt Anna Koedt 1970-es, nevezetes cikke cáfolta meg, amiben az elsőhullámos feminista keményen beszólt a pszichoanalitikusnak. Ezután a kérdés csak bonyolódott, írja Aronowitz, a nők már tudták, hogy nekik az élvezet jár, és mindkét nem azon szorongott, hogy mi van, ha valamelyikük nem kap eleget belőle. A könyv végén arról is beszél, hogy saját kalandja nyomán felkeresett olyan nőket, akik szexmunkás férfiak szolgáltatását vették igénybe, de beszélt egy férfival is, akinek ez volt a munkája. A férfi elmondta, hogy a legtöbb kliens 2-6 hónapig ismerkedik vele, mielőtt szexre kerülne sor. Ennyi időbe telik, míg kiépül felé a bizalmuk.

Sajnos Aronowitz keveset foglalkozik a szexuális forradalom kulturális aspektusával, pedig világosan érzékelhető változások történtek a Szex és New York óta. Most nem az Így jártam anyátokkalról beszélek, ami rossz paródiája volt a szexuális szabadságnak. Az utóbbi időben bukkant fel a „szexuális ellenforradalom” fogalma, illusztrálva, hogy 2010 óta rohamosan növekszik a szexuális életet nem élő száma az USA-ban.

A Z-generációs fiatalok egyenesen undorítónak találják Carrie Bradshaw életvitelét, és inkább buknak az olyan edukatív, de színes, szivárványos sorozatokra, mint a Netflixen futó Sex Education.

A Z-generáció ideáljára még alkalmasabb példa Sally Rooney Normális emberek című regénye, illetve a belőle készült tévésorozat. A második epizódban Marianne, aki még szűz, megérkezik Connell házába, és mindketten tudják, mi lesz a találkozó vége. A tizenkét perces jelenetben óvatos és konszenzuális szeretkezést látunk, dicsérték is a sorozatot a kritikusok. És nem csodálkozom, ha vannak olyan nézők, akik nem tudnak mit kezdeni a dologgal.

Aronowitz bárhogy is kerülgeti a forró kását a könyvében, végül szinte megadja a választ: a szexben a biztonság és a gyengédség éppolyan fontos neki, mint a spontaneitás és a nyers vonzalom; az pedig, hogy a feminizmus újabb és újabb hullámai hullámzó válaszokat adnak a  szexuális szabadságra vonatkozó kérdésre, azt mutatja, hogy valószínűleg egyik megfejtéssel sem leszünk soha nyugodtak. Ahogy mondják: minden a szexről szól, a szex azonban minden másról.