Úgy tűnik, a trumpizmus visszatérése elhozhatja a woke mozi végét. Néhány évvel ezelőtt a Fekete Párduc vetítésein a nézők az öklüket a magasba emelve hirdették a „fekete erőt” (black power). Voltak, akik a Szellemirtók női remake-jét pionír alkotásnak gondolták, miközben a szélesebb közönség nem díjazta filmet. A legújabb Star Wars-trilógia egyes jeleneteiben mintha a Trump-féle fehér felsőbbrendűség híveivel kötötték volna össze a gonosz birodalmiakat, Az akolitus című sorozat azonban azért hasalt el, mert „túl woke” volt, és eltért a kánontól. A Gal Gadot főszereplésével forgatott Wonder Woman viszont megmutatta, hogy egy női rendezővel és női főszereplővel forgatott blockbusterből is lehet siker.

Miközben úgy tűnt, Hollywoodot meghódította a woke, a jobboldali vagy konzervatív mozinézők kedvenc elfoglaltsága lett, hogy a Puerto Ricó-i származású Rachel Zegler Hófehérkéje miatt puffogjanak. Valljuk be, nem is alaptalanul. Az Amazon Prime idei sorozatában (My Lady Jane) a 16. századi Edward király, angol királynak legfeljebb a lova volt fakó, ő maga viszont fekete, mozgássérült és homoszexuális. De hát ne tagadjuk, még mi is jártunk egy-egy kört a kérdés körül, például, amikor Isaac Newtont barna bőrű színész játszott egy brit sorozatban.

Azt talán senki nem gondolta komolyan, hogy a „woke” szellemiség egy csapásra földi paradicsomot teremt a megosztott Amerikában és a világ más helyein, de utólag visszanézve ennél is marginálisabb a hatása. Ezek a filmek

„valójában inkább egy szűk kör sajátos műfajának tűnnek, mint a spagettiwestern vagy a blaxploitation filmek – egy kulturális zeitgeist egyedi termékei, amik a kontextusukban értelmezhetők igazán”

– írja Kabir Chibber a New York Timesban.

Hasonló dilik persze nem idegenek a filmipartól: a nyolcvanas években rakásra készültek az akciófilmek Arnold Schwarzeneggerrel és Sylvester Stallonéval, és mire elérkeztünk a beszédes című Az utolsó akcióhőshöz (1993), a jól ismert receptből csak egy gyenge önparódiára futotta. De említhetnénk az ötvenes évek westerndivatját, amit ma egyértelműen a jobboldali, rendpárti Hollywood termékeinek tekint az utókor. Még az is lehet, hogy kérdőjelesen fogjuk értékelni a tavaly agyonünnepelt Barbie-t, amit sokan aktuálisnak és átélhetőnek tartottunk, de pár év múlva már idejétmúltnak tűnik.

Lehet, hogy Donald Trump újraválasztása szimbolikus esemény lesz a kultúrában is.

Idén az afroamerikaiak és a latin szavazók jelentős része is a kirekesztő retorikájú, bevándorlásellenes jelöltre szavazott – hogy miért, azt nem ebben a cikkben tárgyaljuk meg –, miközben Elon Musk és a trumpista, „wokebuster” holdudvar egyik fontos politikai szólama volt a „diverzitáspárti, wokeista hollywoodi elit” legyőzése.

Mindennek ellenére,

ha letörjük a woke-mozi vadhajtásait, talán rábukkanunk értékekre is.

Jordan Peele 2017-ben bemutatott horrorja, a Tűnj el! rámutatott a társadalom mélyén megbújó rasszizmusra, a három Oscar-díjas Holdfény pedig a szegénység és a queerség kettős keresztjével foglalkozott. Az Élősködők (2019) és A nomádok földje (2020) szinte baloldali mozinak mondható, amennyiben a vagyoni egyenlőtlenségeket ostorozza, A chicagói hetek tárgyalása (2020) pedig konkrétan radikális baloldali aktivistáknak szolgáltat igazságot. Nem meglepő módon a társadalmi érzékenyítést szolgáló filmekkel éppen akkor nincs semmi baj, ha azok hiteles, őszinte történeteket dolgoznak fel – de talán nem is leszünk szegényebbek, ha a jobbszélen csak keselyűfészeknek csúfolt woke Hollywood, amely Jégvarázzsal, Hófehérkével, Szellemirtókkal és Star Warsszal próbált hozzájárulni a társadalmi igazságossághoz, ezen a téren átadja a terepet az igazi filmeseknek.