Ezer magány lót utcahosszat,
embert koldulni egyre rosszabb,
írta Ladányi Mihály, a sajnálatosan elfelejtett költő. Sokat gondolok rá. Milyen régen meghalt már. De annak a magánynak a mélysége, amilyet ő élt át (voltaképp előlük itta magát a halál végtelen űrébe), nem is hasonlított ahhoz, mint amilyenbe most vacoghat az, akinek nincs igazi otthona, családja, barátja, társa. A szocializmusnak nevezett korszak minden szarsága ellenére igyekezett valamiféle álmentőövet dobni szinte mindenkinek. Működtek e téren az álszakszervezetek, kaphatott álmunkát, akinek nem jutott rendes, ellátta feladatait az álegészségügy, és az írók költők esetén az álírószövetség, meg az álirodalmi alap. Igaz, most is van álművészeti akadémia, az erőteljesen stafírozza a tagságát, de abba Ladányi soha nem lépne bele. Utoljára csöppnyi vidéki tanyáján beszélgettünk, ahova az álcsaládja elől menekült. Saját silány borát itta, s tukmálgatta. Kevesen látogatták. Hogyléte felől érdeklődtem, azt mondta, álmodni még tudok, és nevetett.
Lehetséges, hogy az elmagányosodott ember utolsó menedéke az álom, mindkét értelmében a szónak.
Itt a Holdon ez különösképp élesen átélhető, nemcsak egyedül vagyok, de sokat fázom is, okosabb ágyban maradni, vastag takarókba burkolózva.
Ha tudsz aludni jókat, egyrészt kipihenheted magad, másrészt addig sem gyötörnek a gondjaid. Ha pedig álomfilmek peregnek agyad vetítővásznán, megtudhatsz ezt-azt, amiről ébren fogalmad sincs. Gyerekkoromban úgy tartották bizonyos szakemberek, hogy az ember fekete-fehérben álmodik, ha véletlenül színes képsorokat idéz föl, azt csak az éber tudata teszi hozzá. Én sokszor éreztem úgy, hogy álmaim nem fekete-fehérek, de hittem a szakembereknek.
Most olvastam egy tanulmányt, lélektani szaktekintély tollából, őszerinte a fekete-fehér filmek és tévék időszakában valamilyen mértékben emezek miatt lehettek az álmok színhiányosak. Amióta mindkét médium színes, az álmok is ehhez idomulnak. Érdekes elmélet.
Az is, hogy Erik Hoel professzor (Tuft Egyetem) szerint az álmok azért olyan torzak és végletesek, hogy tréningezzék az agyat az egyre rémesebb mindennapi életre. Ő a mesterséges intelligencia vizsgálata során jutott arra a következtetésre, hogy bár logikusnak hangzik: minél zavarosabb és érthetetlenebb a környezet és a világ, annál vadabbakat vetít az idegrendszer az éjszaka sűrűjében – de nem igaz. Ha az volna, a pandémia miatti bezártság és ingerszegénység szürkébb, szomorúbb és unalmasabb álmokat eredményezne. Ehelyett sokan intenzívebb, a valóságtól elrugaszkodottabb jelenetsorokról mesélnek. Tehát
amikor az élet korlátozottabbá vált, az idegrendszer korlátlanabb filmeket produkál.
Talán hogy új világot teremtsen nekünk, Hollywood receptjét követve? Avagy azért, hogy fölrázzon? Esetleg csak azért, hogy mulattasson? (Utóbbi kettő is bevált módszer az amerikai kasszasikerkovácsok eszköztárában.)
Én mindenesetre újra jegyzetfüzetet nyitottam az álmaimnak. Valaha régen csináltam ezt, még a hetvenes években, amikor a cenzúrát akartam kikerülni azzal, hogy éjszakai látomásaim leírásából készítek kisregényt, elvégre álmodni csak szabad – ha sok minden más tilos is. Ebből lett a Hanyatt.homlok, s valóban gond nélkül átcsusszant az aggályos lektori tekintetek hálózatán, film is készült belőle, rendezte Révész György. Az ugyanekkor tájt íródott Zenga zének címűt viszont sok hányattatás érte, a Magvető visszadobta, évekkel később jelenhetett csak meg, a Szépirodalminál, húzásokkal. Sajátságos, hogy a vele kapcsolatos nehézségekről álmodtam újra a minap. Az éjjeli moziban sokkal tekervényesebbek és súlyosabbak voltak, mint annak idején a valóságban, autós üldözéssel és életveszéllyel (v. ö. ismételten Hollywooddal).
De nem nyugtalankodom, inkább a pandémiára fogom, Hoel professzornak köszönhetően. Pedig talán másféle ragály is szerepet játszik. Szerencsére álmodni még tudok.
