Időnként sírhatnékom támad attól, amiket külföldi lapokból tudok meg. Ésszerű javaslat volna, hogy ne olvassam ezeket, de a magyar mondással ellentétben a hallgatás nem beleegyezés, hanem a lassú hülyüléshez vezető út. Tehát.
Átfogó felmérés adatai szerint a csecsemők az Amerikai Egyesült Államokban egyre később szólalnak meg. Már-már elfogadják az ottani gyerekorvosok, hogy a kisdedek kétéves korukig gyakorlatilag nem beszélnek. Akkor is legföljebb csak ötven szót használnak. Jaj. Az kevés. Nagyon kevés, szinte semmi. Ha pedig azokból összeszerkesztenek valamit, az többnyire csupán kurta tőmondat. Istenem… Segítség!
Mi lesz így az emberiségből? – kérdezi ezt olyasvalaki, aki egész életében olvasott, írt, beszélt, s hallgatta érdeklődve, hogy mit mondanak a többiek.
Ilyen megrendítő eredmények fölkavarják az amerikaiak lelkivilágát is, azonnal magyarázatot követelnek a tudomány embereitől. Meg is kapják, ám nincsen benne köszönet.
Csoda-e, ha a kisgyerekek nem beszélnek, amikor a felnőttek ugyancsak egyre kevesebbet?
Ráadásul a tizennyolc fölöttiek az észak-amerikai kontinensen fokozatosan leszoktak a kézírásról, már többnyire billentyűnyomogatással jegyzik le a… bármit. A hagyományos olvasás szintúgy kezd kimaradni a hétköznapokból.
Ezzel csupán egy teendő volna: elhinni. Mert beletörődni képtelenség, nekem biztosan.
Pedig a tökéletes szíven szúrás csak most következik: hozzáértő professzorok óvatosan fölvetik:
hátha az emberi beszéd és annak bárminő lejegyzése hosszabb távon csak egy evolúciós kitérőnek bizonyul majd, mint példának okáért a férfiak mellbimbója.
Úgy vélem, annak, hogy tovább sopánkodjak – régiesen: suppánkodjak – itt, semmi értelme. Okosabb volna valamiféle akciótervet kidolgoznunk, hogy megmaradjon nekünk a beszéd, az írás és az olvasás. Ehhez kéne csak igazán a tudósok segítsége. Én csupán annyit tehetek, hogy példát mutatok, írok, olvasok, beszélek, lehetőleg úgy, hogy minél több emberhez jussanak el a bővített, alkalmanként többszörösen összetett mondatokba rendezett szavaim.
Igazán sokat a szülők és a pedagógusok javíthatnának a helyzeten. Pszichológusok szerint
minél többet kommunikálunk egy kis vagy közepes gyerekkel, annál gazdagabb lesz a lelke.
Bizonyos mértékig tehát rajtunk áll, hogy a tendenciát megfordítsuk. Nem tudom, készült-e valaha fölmérés Magyarországon, az észak-amerikaihoz hasonló. Abban biztos vagyok, hogy minden rossz begyűrűzik hozzánk onnan, csak idő kérdése.
Lehet-e ebben az úgynevezett családbarát országban irányelveket adni a drága szülőknek és tanároknak, hogy hány személyes mondatot intézzenek a gyerekekhez, naponta, esetleg óránként? Nem tudom. De úgysem azon múlik, hogy mi az előírás. Amelyik embertárs elhiszi, hogy milyen sokat számít ez, az magától belekezd. Egyúttal bíztatnám a magyar honpolgárokat életkortól függetlenül a rendszeres írásra, ha jobb nem jut eszükbe,
kezdjék papírra vetni az élményeiket.
Ami így keletkezik (napló), rengeteg örömöt szerezhet idős korukban, nem beszélve arról, hogy a lányaik, fiaik, unokáik mennyire örülnek neki, ha írásos beszámolót kaphatnak a fölmenőjük ifjú- és középkoráról.
Milyen volna az élet beszéd nélkül? Ezt itt fönn a Holdon elég könnyű átélnem. És csöppet sincs kedvemre. Amint visszatérek majd a földlakók közé, be se fog állni a szám, s nem sokat henyél a kezem. User friendly ceruzával és zöld tintával megtöltött tollal szántom tele a négyzethálós jegyzetkönyvem, egyiket a másik után. Hátha kedvet kaptok.
Címlapkép: Pixabay
