Munkácsy-díjas grafikus, a mai magyar grafika egyik legegyénibb képviselője. Az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskolán tanult, mesterei: Hincz Gyula, Kádár György, Konecsni György és Koffán Károly. Szürrealisztikus, mesehangulatú, rendkívül aprólékosan kidolgozott rézkarcai egész Európában ismertté tették.

Díjai, elismerései:
Munkácsy Mihály-díj - 1956, 1967
Krakkói Nemzetközi Grafikai Biennálé, 1. díj - 1966, 1968
Velencei Bienálé, 1. díj - 1967
Érdemes művész - 1997
MSZOSZ-díj - 1993
Kossuth-díj - 1997
A Magyar Művészeti Akadémia tagja.

1947-ben szökött át Romániából Magyarországra. Tanulmányait igen fiatalon kezdte a Képzőművészeti Főiskolán. Mesterei mellett nagy hatással volt rá barátja, Kondor Béla, valamint Szabó Vladimir. Édesapja nyomdokain haladva festőként kezdte pályafutását.

Korai akvarelljei rendkívüli tehetségről és kompozíciós, valamint kolorista készségről tesznek tanúbizonyságot. Főiskolai évei alatt a Szépművészeti Múzeumban behatóan tanulmányozta a régi mesterek, különösen Rembrandt és Dürer rézkarcait, s maga is ezt a műfajt kezdte művelni.

Az 1950-es években alakította ki egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílusát. Művészete a rézkarc teljes megújításán alapszik. A korábbi egyhangú, fekete-fehér műveket a szivárvány színeiben pompázó, sodró lendületű, mégis nyugalmat és harmóniát árasztó képek váltották fel. Rézkarcain egyetlen négyzetmilliméternyi terület sem maradhat szabadon, a lapokat sajátos tündérvilágának városai és lakói népesítik be. Reális elemekből alkot irreális, a szürreálison is túlnövő világot. Valós részletekből felépített, sokszor látomásosnak tűnő világa már-már groteszkbe hajlik, de képein nyoma sincs torz vagy deformált alakoknak.

Szimbolikája egyedi, nem oldható fel sem a középkori olvasattal, sem az ismert kódokkal. Az enigma feloldására ott a mű egésze. Nála minden az, aminek látszik: a fa fa, a kert kert, a manó manó. A képek látszólagos zsúfoltsága nem hat zavaróan, inkább egy díszes karácsonyfára emlékeztet minden egyes lap, nem véletlenül nevezte Szentkuthy Miklós "karácsonyfa-opusz"-nak művészetét.

A gazdagon illusztrált lapokat monokróm vagy polikróm színezéssel nyomja papírra, hogy azután kézzel igazítsa ki a színezést. Tematikailag művei kilenc kategóriába sorolhatók: tájképek, fák, virágok, kertek, városképek, műtermek, művészet, emléklapok és az ún. klasszikus kompozíciók, ahová a legismertebb, legnépszerűbb, immár szinte klasszikussá vált rézkarcok tartoznak. A tájképek és a fák a rembrandti hagyományt folytatják. A rezzenéstelen, örök békét sugárzó tájban azonban elő-előtűnnek a leheletfinom tündéralakok; hol az égen, hol a távoli messzeségben. Fái szinte meditációs képeknek nevezhetők. Időn és evilágon túli bölcsesség szunnyad ezeréves kéregráncaik között. A virágok már pajkos lányokká alakulnak át.

A városképek egyszerre mutatják be ismert és elképzelt utcáinkat, múltunk tereit, jelenünk házait és jövőnk sugárútjait. Olyanok ezek a lapok, mint az egymásra exponált film vagy a kirakatüvegben látszó tükörkép, amelyben feltűnik civilizált környezetünk, de önmagunk képe, sőt jól elrejtve a mester önarcképe is.

A műtermek mélyebb, intimebb zugait általában lilás homály fedi, s ezekben az enteriőrökben néhány pillanatra megáll az idő. A művészetről szóló lapok a nagy elődök tablói mellett bemutatnak mindennemű művészlelket, a csepűrágótól Michelangelóig. Az emléklapok nagyon fontosak, ezekkel állít emléket szeretteinek, például édesanyjának vagy Kondor Bélának és a régmúlt idők nagyjainak, Jan van Eycknek, Andersennek és Bachnak.

A fantázia világába kalauzol Andersen, és rézkarcai is meseszerűek, de olyan tisztán és fennkölten szólnak hozzánk, mint Bach zenéje. A klasszikus kompozíciók közül a legismertebb a Beszélgetések a barátságról, amely már témájánál fogva is egyik legjelentősebb műve.Az utóbbi időkben színpompás ásványokat gyűjt, amelyek nagy hatással vannak rézkarcai színezésére is.