Pár éve megírtuk, hogy „Mindössze ez a nyolc tökéletes film létezik”, vagyis azokat az alkotásokat szedtük össze, amelyek 100 százalékon állnak a Metacritic kritikagyűjtő oldalán. Valójában persze bőven vannak még olyan filmek, amelyekben egyszerűen nem találunk hibát. Következzen most 5 ilyen, köztük olyan klasszikusok, amelyeket a nagyközönség is elismer, plusz ínyencek által körülrajongott szerzői filmek, és egy mifelénk alig ismert családi dráma.

Tizenkét dühös ember (1957)

Sidney Lumetnek rögön az első nagyjátékfilmjével sikerült tökéleteset alkotnia, pedig az 1954-es, azonos című filmdráma adaptációja látszólag szögegyszerű. A bírósági drámában (nem meglepő módon) tizenkét dühös férfi esküdt vitáját követhetjük nyomon, akiknek arról kell dönteniük, hogy a vádlottat villamosszékbe küldjék-e. Lumet a témához a lehető legjobban passzoló stílusban meséli el ezt a történetet: valós időben mutatja be a cselekményt.

A film ráadásul a korszakhoz képest meglepően nyíltan és szokatlan módon beszél a legtisztességesebb polgárokban is ott élő előítéletekről,

és szintén szokatlan dramaturgiai eszközként használja az emlékezet szubjektivitását – nem teljesen függetlenül az előítéletektől. Lumet munkáját ma is gyakran veszik elő az üzleti iskolákban és különféle workshopokon, hogy a csoportdinamikát és a konfliktuskezelési technikákat illusztrálják vele.

Volt egyszer egy vadnyugat (1968)

Kevés filmes műfaj van, amely olyan mélyen gyökerezik az amerikai történelemben és identitásban, mint a western. Mégis, ahhoz, hogy a műfaj soha nem látott vizuális és történetmesélői magasságokba emelkedjen, az kellett, hogy két olasz fickó összefogjon az 1960-as évek közepén.

A Dollár-trilógiától a Volt egyszer egy Amerikáig Sergio Leone és Ennio Morricone minden egyes együttműködése igazi mesterművet eredményezett. Kreatív kapcsolatuk csúcspontja azonban egyértelműen ez az 1968-as spagettiwestern – egy hibátlan csúcsteljesítmény, amely egyszerűen nem létezhetne egyikük nélkül sem.

Kevés olyan pillanat van a filmtörténelemben, amely felérhet az ikonikus nyitójelenethez, a leszámoláshoz az elhagyatott vasútállomáson.

Igazi rendezői mesterkurzus ez, amely már az elejétől fogva magával ragad, és dialógusok nélkül is mindent elmond a kulcsszereplőkről, köztük Charles Bronson rejtélyes fegyverforgatójáról, Harmonikáról. Azt gondolnánk, hogy a film többi része nem tud felnőni ehhez a 13 perces, folyamatos adrenalinlökethez, de Leone mégis egyetlen unalmas momentum nélkül tartja fent a feszültséget a következő két órában.

Családi kötelékek (2000)

Nálunk szinte ismeretlen, az angolszász kritikusok „minden idők”-listáiról azonban kihagyhatatlan Edward Yang drámája. A Családi kötelékek megtévesztően egyszerű film, kis tétekkel, de nagy szívvel, amely egy háromórás családi dráma keretében játszik mesterien az emberi érzelmek húrjain, miközben értékes tanulságokat ad át az életről.

A helyszín Tajpej, ahol egy átlagos família - férj, feleség, fiú, lány, nagymama - mindennapjait látjuk, megtapasztalva a hétköznapi örömöket és bánatokat, illetve a generációk közötti dinamikát. Az apának az üzlet szorításában nincs ideje se feleségére, se gyerekeire, se önmagára. A nagymama egy agyvérzéstől lebénul, és kórházba kerül. Az anya súlyos lelki válságon megy keresztül, nem látja értelmét az életének. A nagylány meg akarja tapasztalni a szerelmet, csak még nem biztos benne, hogy kivel. A kisfiú fényképezget: hogy látja ő saját szemszögéből a világot.

A Családi kötelékek arra kényszerít, hogy fókuszáljuk a mindennapi életünk azon apró, múló pillanataira, amelyeket oly gyakran természetesnek veszünk.

Szerelemre hangolva (2000)

Wong Kar-wai filmje az 1962-es Hongkongban játszódik, főszereplői Chow (Tony Leung), a helyi napilap főszerkesztője és felesége, akik új szomszédokat kapnak Li-Zhen (Maggie Cheung) és férje személyében. Feltűnő, hogy mindketten házastársuk segítsége nélkül költöztek be. Egyre több időt kezdenek együtt tölteni, miután párjuk munkára hivatkozva sokat marad távol. Egy napon rájönnek, házastársaik éppen egymás szeretői. És aztán bekövetkezik, amire Chow nem számít: beleszeret Li-Zhenbe.

A Szerelemre hangolva a beteljesületlen kapcsolatok megrendítő tanulmánya, és nem mellesleg az egyik legelegánsabb és legszebb film, amely valaha készült.

Mindegy, melyik pillanatban állítjuk meg a filmet, garantáltan kifinomult kompozíciókat fogunk látni, amelyeken Christopher Doyle operatőr minden apró textúrát, cigarettafüstöt, érzéki pillantást és kimondatlan szót olyan esztétikai szépséggel örökít meg, hogy a szívünk még jóval a stáblista lepergése után is sajogni fog.

Vérző olaj (2007)

2007-ben sok évvégi lista első helye dőlt el a Nem vénnek való vidék és a Vérző olaj közt, és a többség inkább a Coen testvérek filmjére szavazott. Valójában Paul Thomas Anderson filmjének is ott a helye a modern klasszikusok közt, mert úgy mesél az amerikai álom hajszolásának toxikus oldaláról, az irigység emberi lelket korrumpáló hatásáról, mint nagyon kevesek.

Az Upton Sinclair  1927-es regénye alapján készült film valójában egy ember, Daniel Plainview filmje, akiben tombol a versenyszellem, aki mindenki mást legyőzendő vetélytársnak, leküzdendő akadálynak lát. Akkor is, ha azt az embert ő emelte fel, akkor is, ha az valami nemes célra hivatkozik, akkor is, ha a győzelem nem hoz többet annál, mint amit már elért. Számára a győzelemnél is fontosabb a másik ember veresége, és ez félelmetes, különösen Daniel Day-Lewis hihetetlenül intenzív, de sosem indokolatlanul túlzó alakításában – amiért kapott is egy nagyon megérdemelt Oscart.

via: Taste of Cinema