Elfújta a szél (1939)

Vivien Leigh és Clark Gable 8 Oscar-díjjal jutalmazott klasszikus sokáig megkérdőjelezhetetlen kedvencnek számított, és a nézők csakis a szép, bár néha önző Scarlett O'Hara történetét nézték – a történelmi hátteret kevésbé. Márpedig a georgiai ültetvényes lánya pont az amerikai polgárháború idején szenved rengeteget. A filmet pár éve pont a szintén számos Oscar-díjat besöprő 12 év rabszolgaság forgatókönyvírója, John Ridley kritizálta eképpen:

Amikor a film épp nem a polgárháború előtti déli államokat dicsőíti, akkor nem vesz tudomást a rabszolgatartás borzalmairól, ezenkívül tovább mélyíti a feketékhez kapcsolódó fájdalmas sztereotípiákat.

Merthogy az ültetvény rabszolgái elégedettnek látszanak sorsukkal, különösen Mammy, Scarlett fekete dadája (Hattie McDaniel) tűnik boldognak. A déli tisztek mind úriemberek, míg az északi katonák olyanok, mint a köztörvényes bűnözők.  Nem csoda, hogy a filmet az HBO Max is eltávolította a kínálatából 2020-ban, amikor George Floyd halála miatt Egyesült Államok-szerte tiltakozáshullám robbant ki.

A gátrobbantók (1955)

A német hadiipar kapacitásának jelentős részét a Ruhr-vidék szolgáltatta, így az angolok már a háború legelejétől törekedtek a környék infrastruktúrájának lerombolására, különös tekintettel a vízellátást biztosító gátakra. Erre a célra fejlesztették ki az ún. pattogóbombát, amelynek az volt a célja, hogy pont a gát megfelelő részénél robbanjon fel, maximális kárt okozva. Az alig tíz évvel a háború vége után bemutatott film a bomba kidolgozását, az erre a célra kiválasztott pilóták kiképzését, az első próbákat, és persze az éles bevetést mutatja be, rendkívül hiteles módon. Ráadásul közkedvelt műről van szó: ez George Lucas egyik abszolút kedvence, aki a Star Wars IV. - Csillagok háborújában (1997) a Halálcsillag elleni támadást gyakorlatilag innen ollózta ki, még párbeszédeket is átemelve. A gond a filmmel inkább az, hogy utólag kiderült, az okozott kár messze nem volt olyan nagy, mint hitték: a német hadiipar két hét alatt ki is heverte az áradást, ami mintegy 1600 ember halálát okozta – közülük 1000 orosz hadifogoly és kényszermunkás volt.

A halál 50 órája (1965)

A film bemutatója után a korábbi elnök, Dwight D. Eisenhower, aki annak idején a szövetséges haderő parancsnoka volt, dühödt sajtónyilatkozatot adott ki, elítélve a filmet kirívó történelmi pontatlansága miatt. Való igaz, a csata teljesen más földrajzi és időjárási körülmények között zajlott le – például mély hóban és ködben –, a németek pedig nem egyetlen arcvonalon támadtak. Ken Annakin rendező azzal védekezett, hogy egy olyan ütközetet kellett egy háromórás, Spanyolországban forgatott filmbe belepréselnie, ami Németország, Belgium és Luxemburg hatalmas területein, majdnem egy hónapig tartott. Amivel nehéz vitatkozni, és a film minden pontatlansága ellenére közönségkedvenc lett. A német Tigris tankokat későbbi amerikai M47 Patton tankok játsszák, a Sherman tankokat pedig M24 Chaffee könnyűharckocsik, ami a maga korában talán kevésbé volt nyilvánvaló – korunk amatőr internet hadtörténészei és foteltábornokai azonban az ilyesmit már nem bocsátják meg!

A zöldsapkások (1968)

A vietnámi háború egyfajta vízválasztó volt Amerikában, amelyet a jobboldal nem csak politikai szükségszerűségnek, de a kommunisták elleni keresztes háború részének látott, a liberális oldal pedig valami teljesen másnak, gyarmati háborúnak vagy az amerikai katonák által elkövetett atrocitások miatt az emberi jogok lábbal tiprásának. A közismerten őskonzervatív John Wayne az előbbi táborhoz tartozott, és egy olyan háborús filmet készített,

Hőse a különleges egységek veterán parancsnoka (az ezredesnek jócskán túlkoros Wayne) és egy liberális újságíró (David Janssen), aki szerint az amerikai katonáknak semmi keresnivalójuk Vietnámban, de amikor megtapasztalja, milyen hősiesek a zöldsapkások, és mennyi mindent tesznek a helyi emberekért, „megtér”, és megváltozik a véleménye. A háború megítélése azóta sokkal árnyaltabbá vált, és ma már jóval nehezebb egy kifejezetten propaganda célokból készült alkotást megemészteni.

A szarvasvadász (1978)

Michael Cimino filmje egy pennsylvaniai kisváros baráti társaságát követi, amely elmegy harcolni Vietnámba. Mindez olyan sztárokkal, mint Robert De Niro, Christopher Walken és Meryl Streep, valamint John Cazale, akinek ez volt az utolsó szerepe, mivel a bemutató évében elhunyt tüdőrákban. A film éles kontrasztba állítja a háború előtti és utáni életet, részletesen bemutatja, hogy a társaság tagjai milyen traumákkal jönnek vissza a frontról – és a vietnámi hadifogságból. Az egy dolog, hogy a bemutató óta 28 lövöldözés és 25 megerősített orosz rulett által „elkövetett” haláleset történt az Egyesült Államokban, és az meg egy másik, ahogy A szarvasvadász a vietnámiakat megmutatja.

Ők mind oroszrulett-függő, degenerált, szadista őrültek,

legyenek azok észak-vietnámi kommunisták, akik sebesülteket gyilkolnak le, vagy az amerikaiakkal szövetséges dél-vietnámiak, akik sötét ópiumbarlangok mélyén szurkolnak üvöltve a potenciális öngyilkosoknak. Biztos, hogy volt ilyen oldala is a konfliktusnak, de egy népet így ábrázolni, elég durva leegyszerűsítés, pláne úgy, ha itt az a kérdés, hogy megéri egy ilyen népért harcolni.

A hazafi (2000)

Az, hogy Mel Gibson gyűlöli az angolokat, már A rettenthetetlenból (1995) kiderült, és ez erre az amúgy izgalmas és élvezhető történetre is rányomja a bélyegét. Például a főgonosz, William Tavington ezredes (Jason Isaacs) a rátarti és kegyetlen angol lovassági tiszt nem egy létező történelmi alak, hanem Gibson anglofóbiájának terméke. Ő az, aki megöli Benjamin Martin (Mel Gibson) középső fiát, majd a legidősebbet, Gabrielt (Heath Ledger) is, a legfőbb bűne azonban az, hogy rágyújtja a templomot egy egész kisváros lakóira – ők ugyanis a lázadókat segítették. Cinikus módon még azt a férfit sem kíméli, aki hajlandó volt elárulni Martint. Tavingtont a valóban élt Banastre Tarletonról mintázták,

végül angol parlamenti képviselő lett. Itt viszont Marton bosszút áll rajta egy olyan csatában, ami pont nem így zajlott le. A filmben a Nathaniel Greene vezette amerikai csapatok csapnak össze a Cornwallis tábornok irányítása alatt harcoló britekkel, és bár az amerikai hadicsel – a kevésbé képzett milicisták visszavonulást színleltek – valóban megtörtént, amit itt látunk, az egy jóval nagyobb ütközet része. Cowpensnél mindkét oldalon alig ezer katona nézett egymással szembe, sem Greene, sem Cornwallis nem volt jelen – ők a Guilford Courthouse-i csatában „találkoztak”, ahol pont a britek nyertek.

Amerikai mesterlövész (2014)

A színészlegendából lett rendező, Clint Eastwood a már életében legendává váló, Irakban négy „turnust” végigcsináló, majd tragikus halált halt mesterlövész, Chris Kyle (Bradley Cooper) életét úgy vitte vászonra, hogy a mesterlövészt nem gyilkosként, hanem bajtársai védelmezőjeként ábrázolta, és a film óriási siker lett, de természetesen számos ellentmondásra derült fény, és rengeteg vita alakult ki körülötte.

és számos részletről derült ki, hogy nem igaz. A történet főgonosza, a Musztafa nevű szír mesterlövész, aki többször is keresztezi hősünk útját, aki aztán egy hihetetlen lövéssel végez vele, talán nem is létezett. Kyle önéletrajzi könyvében csak annyit ír, hogy soha nem látta személyesen, és „más mesterlövészek később megöltek egy iraki mesterlövészt, akiről úgy gondoljuk, hogy ő volt". Még kínosabb, hogy a film kapcsán előkerült egy régi történet: 2007-ben három, iraki civilek meggyilkolásával vádolt amerikai mesterlövész ismerte be: felső utasításra tettek ki jól látható helyre fegyvereket vagy robbanóanyagokat csaliként, hogy aztán lelőjék azokat, akik ezeket felveszik. Nem lehet tudni, hogy Chris Kyle folyamodott-e ilyen módszerhez, de elképzelhető, hogy igen.