A keresztapa (1972)

Francis Ford Coppola Mario Puzo könyvéből alkotta meg minden idők egyik legnagyobb szabású maffiafilmjét, a Keresztapát, amelyben minden idők legnagyobb színésze, Marlon Brando kapta meg a címszerepet, és abszolút nem számít, hogy a színésznek egy csepp olasz vér sem folyik az ereiben, ahogy a Corleone család más tagjait alakító színészeknek sem. Figyelemmel követhetjük a kegyetlen, gyilkos módszereket, amivel a Corleone család feje dolgozik, tanúi lehetünk a hihetetlen összetartásnak, az érdekek és a félelem összetartó erejének, ami ezt a világot jellemzi. Emberek sorsa, élet és halál kérdése dől el Don Vito Corleone dolgozószobájában. Egyesek védelemért fordulnak a nagyúrhoz, mások hadüzenettel érkeznek. A rivális család ugyanis végső leszámolásra készül. A Netflix kínálatában jelenleg megtekinthető a teljes trilógia.

Casablanca (1942)

Íme, a tökéletes filmklasszikus, az örökké idézhető mű, amivel kapcsolatban még azok is csodás, meleg emlékeket dédelgetnek, akik sosem látták. Mert a Casablanca plakátja mindenhol ott van, utolsó mondatát a hősünk és a nácikkal együttműködő, mégis rendes rendőrkapitány között rendre idézzük („Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete"), és a legtöbben még azt is tudják, hol van Casablanca  - hát Marokkóban. Kertész Mihály örökbecsű rendezése a jófejség filmje, amikor az ember segít élete szerelmének egy másik pasival elmenekülni, amikor hősünk, bár hidegfejű üzletember, aki csak a saját kocsmájával törődik, minden menekülőnek segít hamis papírokhoz jutni, és még folytathatnám. Humphrey Bogart persze itt is a saját legendáját építette, de remekül tette, és még azt is megoldották, hogy ne látszódjon, hogy Ingrid Bergman másfél fejjel magasabb nála.

Hátsó ablak (1954)

Alfred Hitchcock örökbecsű klasszikusa mesterkurzus a feszültségfokozásban. A  fényképész L. B. Jefferies (James Stewart) törött lába miatt ágyhoz van kötve. A férfi egyetlen szórakozása a szomszédok életének megfigyelése. A fényképész különös figyelmet fordít a Thornwald házaspárra: Lars Thornwald házaló ügynök, aki munkája mellett beteg feleségét is ápolja. Egy nap a nő eltűnik. Jefferies arra gyanakszik, hogy a férj gyilkolta meg az asszonyt. Magánnyomozásába bevonja gyönyörű barátnőjét (Grace Kelly), detektív barátját és az ápolónőjét, ám ő maga mindvégig kénytelen a lakásában maradni, így egyszerre az eseménysorozat elindítója és tehetetlen szemlélője. Sokan lopták később az ötletet, és nem véletlenül, hiszen már bemutatásakor elképesztően jó kritikákat kapott.

Sráckor (2013)

Richard Linklater  filmje eleddig példátlan filmes kísérlet és egyedülálló mozis élmény. Fikciós dráma, amely ugyanazt a néhány színészt követi egy 12 éves időszakon át, 2002-től 2013-ig, végigvezetve a gyermekkor életörömén, a modern család mindent megrendítő változásain, és magán az időn. A film a 6 éves Masont (Ellar Coltrane) követi az ember életének legradikálisabban változó évtizedén át a családi költözések, viták, házassági kudarcok, újra házasodások, új iskolák, első szerelmek, elvesztett szerelmek, jó vagy ijesztő időszakok, és a szívfájdalom és rácsodálkozás állandóan lüktető keveredésének ismerős kavargásán keresztül. A végeredmény kiszámíthatatlan, ahogy az egyik pillanat a másikba szövődik, így adva ki a felnövésünket formáló események mélyen személyes élményét, és életünk állandóan változó természetét.

Szédülés (1958)

A történet egy volt rendőrről, John Fergusonról (James Stewart) szól, aki tériszonya miatt felhagyott hivatásával. A főhős összefut egy régi barátjával, aki szokatlan kéréssel fordul hozzá: kövesse Madeleine nevű feleségét (Kim Novak), mert a nőnek öngyilkossági hajlamai vannak. A volt rendőr beleszeret a gyönyörű hölgybe, ám annak ellenére, hogy folyton a nyomában jár, a nő leveti magát egy magas harangtoronyból. A férfi mély depresszióba esik, míg egy nap az utcán... meglátja Madeleine-t. Alfred Hitchcock második filmje a listán bemutatásakor vegyes kritikákat kapott – ezek a jelek szerint nem kerültek fel utólag a Metacritic oldalára -, és egy darabig úgy is tűnt, bukás lesz belőle, de a nézők elkezdték felfedezni és értékelni. Merthogy a magasságtól rettegő rendőr és a kettős életet élő titokzatos nő drámája a szokásosnál lassabban fordul át krimibe, de pont ez a céltudatos visszatartás az, ami képes olyan feszültséget generálni, ami mellett a krimi szál szinte másodlagossá válik.

Három szín: Piros (1994)

Krzysztof Kieslowski Három szín trilógiája a filmművészet egyik legérdekesebb és legértékesebb darabja. A három tétel a francia nemzeti lobogó három színét kapcsolja a forradalom három jelszavához: szabadság, egyenlőség, testvériség. A trilógia egyes darabjai e gondolatok köré csoportosulnak, de nem direkt módon, valamiféle tablót festve a történelemről, hanem az eszme lényegét, örök tanulságát megragadva. A filmek egyszerű történeteit, szinte banális sorsait áthatja a minden korban érvényes alapkérdések utáni kutatás, a művész vívódása, hogy megtalálja a válaszokat. A Piros a trilógia befejező, és egyben szintetizáló része, melyben a rendező megtalálja az egyetlen megtalálható és kimondható végső választ. A film hősnője (az azóta különös módon eltűnt Irene Jacob) fogoly, fotómodellként a konzumkultúrához, magánemberként egy kisszerű, szeretni sem képes, ám féltékeny fickóhoz láncolva.

Forgószél (1946)

Igen, a nyolc filmből a listán hármat Alfred Hitchcock rendezett, mert akkora zseni volt a babaarcú pocakos angol, aki itt a filmtörténet egyik legizgalmasabb kémtörténetét hozta össze. A filmben Alicia, a fiatal, amerikai lány (Ingrid Bergman) édesapját háborús bűnösként elítélik. Az amerikai titkosszolgálat felajánl a hányatott sorsú, szabados életmódot folytató lánynak egy lehetőséget, mellyel jóváteheti apja bűntetteit: apja Brazíliában élő náci összeesküvő társai közé kell beépülnie. Összekötője egy vonzó titkosszolgálati tiszt (Cary Grant) lesz. Az események úgy hozzák, hogy feleségül kell mennie az egyik vezető náci összeesküvőhöz (Claude Rains), akihez lassan érzelmileg is egyre közelebb kerül. A veszélyes kémfeladat során nemcsak szerelme, boldogsága, de élete is nagy veszélybe kerül.

Aranypolgár (1941)

Az ekkor még csak 25 éves Orson Welles filmje már jóval bemutatása előtt botrányt kavart, hiszen mindenki tudta, hogy hőse, a saját maga által játszott  Charles Foster Kane tulajdonképpen William Randolph Hearst volt, és az Aranypolgár pedig alig leplezhető gúnyrajz a század első, hihetetlen hatalommal bíró sajtómágnásáról. Arról viszont nem volt vita, hogy maga a film zseniális.  "Rózsabimbó" - ez az utolsó szava a palotájában magányosan haldokló milliomosnak, s ezen a nyomon indul el egy újságíró, hogy megfejtse e páratlan karriert befutott ember titkát. Charles Foster Kane, aki arra született, hogy nagy ember legyen. Egyszerű emberként indult, de kis szerencsével mindig felismerte a környezetében lévő lehetőségeket, és képes volt azt saját hasznára fordítani. Újságjai voltak, rádióállomásai, a közvélemény kiszolgálója és befolyásolója volt. Kane, aki alulról kapaszkodott fel és ezt "elfelejtette", egy csapásra mindent elveszített. Magányosan halt meg - pedig halhatatlannak tűnt -, és vele együtt veszett oda gazdagsága, hatalma és dicsősége is.

Forrás: looper.com