Gondolom, érthető, hogy amióta a Holdról szemlélem az óbolygót, elég sokszor téved a tekintetem a Tejútra és úgy általában a világűrre.
Enyhén félelmetes érzés, hogy a Földnél is kisebb égitestem arányai a világmindenséghez képest mekkorák. A Hold a porszem legapróbb elemeinél is kisebb. Saját fénye sincs, ahogyan az óbolygó se világít.
Sötét gömbként úszunk a végtelen semmiben. Ilyen értelemben még egy szentjánosbogár is féltékenységet gerjeszthet mibennünk.
Egészen idáig abban a hiszemben voltam, hogy e kicsi élőlények, akiket az angolszászok lényegre törően tűzlégynek (firefly) hívnak, szintúgy más fényével ékeskednek, vagyis azt sugározzák vissza, amit nappal magukba szívtak. Ellenben most a neten azt olvasom, hogy a luciferin nevű pigment oxidációjával csinálják. Érdekes. Vajon a luciferin az ördöggel kapcsolatos? Ennek most terjedelmi okból nem járok utána.
Mert a neten arról is hírt kaptam, hogy újabban jelentős számban tűnnek el csillagok az égkupoláról, s lapzártáig a csillagászoknak még nem sikerült a szakma többsége számára elfogadható magyarázatot találniuk. A témával foglalkozó leghíresebb tudós Beatriz Villarroel, egy svéd kutatóintézet munkatársa, negyedik éve folyó vizsgálatuk neve VASCO. A rövidítés feloldása: Vanishing and Appearing Sources during a Century of Observations. Azaz: Eltűnő és megjelenő objektumok, egy évszázad megfigyelései alapján.
Erről hazai orgánumok is hírt adtak. Amúgy nyilvános honlapot működtetnek, az Uppsalai Egyetemmel közösen. Itt bárki részt vehet a megfigyelésben. Méláztam fölötte másfél óráig. Különböző obszervatóriumok felvételeit figyelhetjük meg ugyanazokról az égrészletekről, és hasonlíthatjuk össze. A főbb hozzászólási lehetőségek: 1. Az objektum változatlan, a helyén van. 2. A kép hibás. 3. Az objektum megmozdult! 4. Az objektum eltűnt! 5. Egyéb.
Minthogy holdlakóként több az időm, nézelődöm majd ezen a site-on, anélkül, hogy hozzászólnék. Izgat a kérdés,
hová tűnt közel ezer csillag a világmindenségből.
Az eddigi hipotézisek között szerepel, hogy az adott fotólemez hibás volt, hogy M típusú törpecsillagok (mik ezek?) fölvillanásait erősíti föl valami, hogy a csillag saját magát falta föl, sőt az is, hogy távoli civilizációk úgynevezett Dyson-gömböt (?) építettek, hogy egy csillag teljes energiakibocsátását felhasználják, s ezáltal meg is szüntessék.
Na jó. Ez nekem magas. De az még a hozzám hasonló amatőr égbámulóknak is világos, hogy a rejtély megoldása igazán korszakalkotó felismerésekhez vezethet. Főként ha az utolsó ötletről derülne ki, hogy van benne valami. „Olyasmit keresünk, amiről idáig azt gondoltuk, hogy lehetetlen!” – mondotta a svéd csillagász(nő). A lehetetlen fontos szó számomra. Ebbe se mélyedjünk el. Prózaíróként egy életen át próbáltam lebírni a lehetetlent. (V. ö. „S ha a lehetetlent nem bírtuk lebírni, / Volt egy szent szándékunk: gyönyörüket írni.” Levél-féle Móricz Zsigmondhoz, Ady Endre verse.)
Rövidebb ideig tévés műsorkészítőként is használtam a lehetetlent címként. Nem csoda, ha nyomban a szívembe zártam Beatriz Villarroelt. Könnyű megtalálni a világhálón. Fényképei alapján nem északinak látszik, inkább délinek, amire a neve is ráerősít. E-mail címe nyilvános. Talán érdeklődöm, ha lesz bárminő megfejtési ötletem. Avagy csak megkérdezem a véleményét, van-e arra esély, hogy a mi Napunk is fogja magát, s egy szép – inkább csúnya – napon eltűnjék, fényestül, melegestül, reménysugarastul.
Úgy, ahogyan az utóbbi években földi mikrokozmoszom egéről tünedeznek el vészes sebességgel bizonyos embercsillagok. Rokonok. Barátok. Kollégák. Közeli ismerősök. Távolról szeretett ismeretlenek. Szeretném, ha ennek az okát is kutatná valaki, UNESCO- vagy WHO- vagy EU-támogatásból. Vagy anélkül, puszta hivatástudatból.
Az emberi lények energiaforrásainak vakszerencse irányította elapadásán legalább annyit töprengek, mint a világmindenségben kihunyó hatalmas fényforrások hiányán.
Aki tud valamit, ne rejtse véka alá.
