Igazán sokszor javasoltam már, hogy olvassátok el újra azokat a könyveket, amelyek valaha elvarázsoltak. Nem csalás, nem ámítás, hogy másodszorra (többedszerre) olyasmiket találtok bennük, amire az első nekifutáskor nem figyeltetek föl. Hölgyeim és uraim, én a Száz év magány-t legalább tizenkétszer olvastam, egyszer spanyolul is, szótári segítséggel. Az alábbi idézet részlet filozófiai mélysége azonban csak most hökkentett meg.
„Amikor Nicanor atya egy ízben sakktáblával és egy doboz zsetonnal jelent meg a gesztenyefánál, hogy dámázzanak, José Arcadio Buendía azzal utasította vissza, hogy soha nem volt képes fölfogni, mi értelme a küzdelemnek, ha a két ellenfél tökéletesen egyetért az alapelvekben. Nicanor atyának, akinek mindaddig sohasem jutott eszébe, hogy ilyen szemszögből nézze a dámajátékot, örökre elment tőle a kedve.”
Kihúztam két szóismétlést Gabriel García Márquez eme izgalmas bekezdéséből, illő tisztelettel. (A fordítónak tulajdonítva, azaz Székács Verának.) A körvonalazott gondolat azonban még nekem sem ötlött az agyamba soha. Vajon kiterjeszthető-e a politikai küzdelmekre is? Hiszen a képviselői helyekért, a kormányzói vagy miniszterelnöki székekért harcba induló felek biztosan egyetértenek az alapelvekben, vagyis abban, hogy miként működik a parlament, a kormány, az egész államgépezet. Azok a különbségek, amelyek a választási ígéretekben fedezhetőek föl, talán nem is annyira lényegesek.
Elfogadom, ha bárki cinikusnak nevez. Ám azért fontoljuk meg, nem járna-e jobban az ország (a világ), a lakosság, az emberiség, ha a jelöltek egymás kicsinálása helyett történetesen összefognának, hogy jobb parlamentet, kormányt, elnököt, vezetést biztosítsanak az adott hazákban. Tehát arra szerződnének, hogy ezt kivitelezzék együtt, viribus unitis – a helyosztást viszont valamiféle sorshúzással döntenék el. Ilyen módon is kinyilvánítva, hogy nekik nem a politikai és gazdasági hatalom (vagy a benyerhető pénz) a fontos, hanem a népesség sorsa, üdve. Persze csak azok vehetnének részt e lottérián, akik az elemi feltételek – végzettség, jártasság – rostáján átjutnak. A módszer részletei még kidolgozandók, szakemberekre bíznám.
Aki á-t mond, mondjon bé-t is: José Arcadio Buendía (azaz a teremtője, a világhírű és Nobel-díjas kolumbiai író) fölvetését általánossá téve, a cégek és üzletemberek küzdelme is fölösleges, fogjanak össze, hiszen az alapelvek és a célok közösek. Hun venni kell, hun pedig eladni, igazán kár arra törekedni, hogy a vetélytársat tönkre tegyük. Lehet az egyeztetett manőverek végén osztozni a hasznon (v. ö.: profit), valamiféle igazságos matematikai modell alapján. Ezen is van még részletezni való, amit újfent szakemberektől várnék.
De ha már, akkor a magánélet viharaiban is lehetne arra törekedni, hogy a harc helyett a megegyezés legyen a fő irány. E ponton belátom, hogy a Jancsi és Juliska, illetve a Szeressük egymást, gyerekek színvonalára süllyedünk – vagy emelkedünk –, nézőpont kérdése. Nem baj. Javíthatatlan derűlátásom mondatja velem:
ennek az országnak sokkal több mediátorra (összebékítőre) volna szüksége, mint amennyi militáns hazafiúra és hazaleányra.
Csupán az a kérdés, drága magyarok, közületek hányan tudják elfogadni az általam vázolt eszmefuttatást, legalább kiindulópontként. Jó volna, ha kézföltartással szavazhatnátok, de erre még én sem látok esélyt. Akinek van kedve, azért adjon valamiféle hírt. Füstjelet. Azzal is beérem, ha átgondoljátok. Higgyétek el, valamiféleképpen följut majd hozzám, ide a Holdra.
