Sok levelet kapok. Amióta ezt a blogot létrehoztam, még annál is többet. Igyekszem válaszolni mindre. Néha nehéz. Ezúttal ötletem sincs, mit kéne – lehetne – válaszolnom. Fáj a szívem. A segítségeteket kérem.
(A szöveg ékezethiányosan és zavaros központozással érkezett, elütésekkel, a könnyebb olvashatóság érdekében valamennyire kijavítottam.)
Tisztelt Vámos Miklós úr!
Szeretném megosztani Önnel ,,butaságom történetét”, amiből nem találom a kiutat. 65 éves nyugdíjas szlovákiai magyar tanárnő vagyok. Végső elkeseredésemben és tanácstalanságomban írok Önnek. Egész életemben becsületesen dolgoztam, de sikerült gyászosan megterítenem [?] öregkoromra. Sajnos már 10 éve kínoz a sokízületi gyulladás, már 8 éve biológiai kezelést kapok, anélkül még járni se tudnék. Ez a tény is befolyásolta a döntésem, amikor a fiam kérésére eladtam a komáromi kényelmes összkomfortos, meleg, napfényes saját lakásom. Falura költöztünk, mindketten vágytunk a békés, csendes, vidéki élet után. Nem erőszakoskodtam, hogy vigyen magával, a fiam, akit egyedül neveltem fel, egész életében azt állította, hogy soha nem hagy magamra (hiszen diplomát is adtam neki). Nagyon jó volt a kapcsolatunk, végül is mindent megkapott tőlem. Mindig anyuka voltam. Bevallom, nagyon örültem, hogy visszavonulhatok, mert az egészségem már arra kényszerít, hogy a cipőhöz öltözzek (ugyanis a reuma nyomot hagyott a lábfejemen is). Vonzott a természetközeli életforma, és a szabadság. Nem tétlenkedéssel teltek a napjaim, hiszen elláttam a háztartást, valamint én voltam az építésvezetői asszisztens, ugyanis átépítettük, egyszóval rendbe tettük a ,,kiskastélyt". Itt 3 család is elfért volna. A környezet is idillikus volt, a villanypóznán gólyafészek, templom és park vette korul a házat. Még most is potyognak a könnyeim, ezért nem is tudok olyan szépen írni erről, mert a mese, rémtörténetté alakult át másfél év után. Amikorra mindent rendbe tettünk kívül és belül, a fiam közölte velem, hogy eladja a házat. Megtehette, mert minden a nevén volt. Vakon megbíztam benne, emlékszem, mondtam neki: fiam ugye tudod, hogy a kezedbe teszem a sorsomat. Igen, felelte, jó kezekben leszel. Sőt még a falusi szomszédoknak is azt beszélte, hogy azt akarja, az édesanyja idős korában mellette legyen. Mert megérdemli, hiszen nagyon jó volt hozzá. Természetesen a bankszámlám is kiürült, tehát nem maradt semmim, csupán a bútorok, mondani se kell, hogy a költözködés megviselte őket, olyan is volt, amit teljesen tönkrement. Beleroskadtam testileg és lelkileg. Elveszett az egész életművem. Térden állva könyörögtem neki, hogy ne tegye ezt velem, de akkor már csak vénasszonynak szólított. Minden eszközt felhasznált arra, hogy érvényesüljön az akarata. Történt mindez úgy, mint tiszta égből a villámcsapás. Hiába kérdeztem, nem kaptam választ, hogy miért adja el a házat. Akaratom ellenére visszadobott Komáromba egy öreg leélt, hideg sötét komfort nélküli panellakásba, ami természetesen nem az én nevemen van. Most már 4 éve itt tengetem a napjaimat. Olyan, mintha nem is az én életem lenne. Elveszett a lelki békém, a nyugalmam, az önbecsüléssel együtt. Állandó hiányérzetem van, azóta nem érzem magam otthon sehol. Szeretnék elmenekülni innen, de nincs hová, és nem is áll módomban. A fiam durván viselkedik velem, ignorál, neheztel rám, hogy nem lelkesedem ezért a helyzetért. Sőt 3 éve elköltözött nagyon messzire, teljesen egyedül maradtam. Leépültem, ez idő alatt öregedtem vagy húsz évet. A barátok is észrevétlenül távoztak. Leírhatatlan káosz van bennem és körülöttem. Gyötör az önvád, hogy lehettem ilyen naiv. Nem ilyennek képzeltem az öregkorom. Kiüresedett az életem. Minek tanultam annyit, ha ilyen butaságot követtem el magam ellen. Kihez fordulhatnék? Hálásan köszönöm megtisztelő válaszát.
Tisztelettel (női keresztnév)
Valóban, kihez fordulhatna?
Ugyanakkor mi lehetne az én megtisztelő válaszom? Természetesen feleltem, súlytalan vigasztaló szavakkal, azok nem segítenek rajta.
Az élet még William Shakespeare-nél is átütőbb drámaíró.
Lear királynő históriája megrendítő és tanulságos. Ám se happy ending, se föloldás nincs. Súgjatok valamit, drága olvasók.
Nekem. Neki. Nekünk.
(Borítókép: Felix Man/Picture Post/Hulton Archive/Getty Images)
