Péter Dávid megmondja

Hülye leszek, ha tévét nézek?

Sokszor éri ez a kritika úgy önmagában a tévénézést. Ugyanez elmondható a mobilozásról, vagy ha úgy tetszik, akkor annak a szarnak az egész napos nyomkodásától. Csökkenhet-e az ember IQ-ja, rombolhatja a szellemi képességeinket egy olyan képernyő figyelése, ami rengeteg információ képes átadni?

Buzzfeed egyik posztja keltette fel az érdeklődésemet, ami ugyanezt a kérdést boncolgatja. Mi volt az a dolog, amit a tévéből tanultál meg? - teszi fel a kérdést a szerző. Hoz pár példát, de most nem is ez a lényeg. Nézzük inkább az összképet.

Vannak tanulmányok, amik szerint a túl sok tévézés tényleg káros az agyra, és ez a későbbiekben akár kihatással lehet a gondolkodásunkra is. Tehát konkrétan megzápulhat az agyunk, ha túlzásba visszük a bingewatchingolást. Ettől így tényleg be lehet parázni, akár ennyi is elég lehet, hogy kitépjük a falból a tévét is megszabaduljunk tőle egy életre. 

Na, de vegyük csak elő szépen azokat a jól ismert, notórius tévézőket, akik, mint köztudott, csakis és kizárólag a Mezzo tévét nézik! Hát attól nem lesz agyilag zokni az ember? Meg a 0-24-ben maxon pörgetett Spektrum tévétől nem leszünk fotelből kikelni is képtelen fél idióta, agyhalott zombik? 
 
Egy családi csomagban is annyi csatorna közül választhat az ember, hogy egyszerűen nem lehet azt mondani, hogy nincs mit nézni. Bőven több mint 100 csatorna vár abban a bizonyos kis dobozban, hogy megjelenhessen a képernyőn és szórakoztathasson, leköthessen minket. És igen, adott esetben, nézői igény válogatja, hogy ez éppen egy olyan reality, ami arról szól, hogy amerikaiak magukhoz költöztetnek egy szegényebb országból származó férfit, nőt, hogy összeházasodjanak, amire 90 napjuk van, mert ennyi ideig érvényes a jegyes vízum; aztán az is lehet, hogy ez egy maratoni dokumentumfilm-sorozat a második világháborúról; de ez esetleg egy Oscar-díjas műalkotás is lehet, ami megtörtént eseményeken alapszik. És még sorolhatnánk.
 
Mindegyik műsorból lehet valamit tanulni. A Három hónap múlva esküvő nem csak egy trash reality, ami arra alapozza a szórakoztatást, hogy itt a szerelmet nehezen találó emberek kénytelenek más országból keresni maguknak párt, majd bízni abban, hogy nem verik át őket, hogy a neten megismert ember nem csak a zöld kártyára utazik a házasságkötéssel. Egyrészt lehet tanulni ezt-azt idegen kultúrákról, de az amerikaiak felfogásáról is ezzel a jegyes vízummal kapcsolatban. 
 
A dokumentumfilmek adta bizonyítványokat nagyon nem kell magyarázni. Vannak viszont az ismeretterjesztő csatornákba beágyazódott realityk, mint az Aranyláz Alaszkában és a Halálos fogás. Ezek inkább a cselekményről  szólnak, hogy van-e épp arany, van-e nagy fogás a tengereken. De közben láthatjuk, hogy miként űzik ezeket a szakmát az emberek. (Nyilván meg van rendezve egy-két dolog, de a folyamatokat kábé lehet sejteni.) Az is érdekes, hogy még vannak ezek a szakmák, hogy van, aki még a szó legszorosabb értelmében vett aranyásásból, illetve aranymosásból él. Nem úgy, mint a Feleségek luxuskivitelben esetében, ami még átvitt értelemben sem tartalmaz egy unciányi kis aranyásást sem.

Ott vannak a hírcsatornák. Az azokon futó műsorok egészen más mélységben képesek zülleszteni az embert. Ahogy a Való Világ is.

És akkor meg is érkeztünk. Nehogy már azt mondjuk, hogy a VV bármit is adni képes a nézőnek! Miért is ne? A megelevenedő gender studies és az alkalmazutt bullying az semmi? Ahogy a politikai műsorok, de a természetfilmek, a Mindentudás Egyeteme, a tudás alapú kvízműsorok esetében, úgy a Való Világ vagy bármilyen más trash reality esetében sem a látottak adják az értéket, hanem az elhangzottak által kiváltott gondolatmenetek. Ha egy egymás arcába 5 centire kurvaanyázó veszekedés elindít egy kulturált párbeszédet, egy értelmes vitát két emberben, vagy saját magunkkal, hisz miért ne kérdőjelezhetnénk meg a látottakat, miért ne foglalhatnánk állást csak úgy, akkor máris adott valamit az adott műsor. Elgondolkodtatott.

Ha túl tudunk lépni az audiovizuális ingerek puszta befogadásán, és elkezdünk gondolkodni is, akkor máris nem csak bámuljuk a tévét, hanem serkentjük az agyműködésünket.

Mert amúgy meg az olvasás az mi? Ott meg papírra vetett betűket bámulunk meredten. Ha ott is csak olvasunk, és nem értelmezünk közben, akkor ugyanúgy nincs semmi értelme, mint az agyatlan tévézésnek.