Ha létezik vitathatatlan dogma, az a „régen minden jobb volt.” A hétfői adásszünet ifjúságát pl. fényévekkel nívósabb életvitel jellemezte, mint a Z-generációt.
Előbbiek ugyanis nem a tabletet, hanem a Videoton Color Star tévét bámulták kültéri tevékenység helyett, továbbá – újabb meghatározó különbség - a Medal Of Honor helyett a Commandóval irtottak ki komplett banánköztársaságokat. Minden idők egyik legnépszerűbb Commodore 64-es játéka mellesleg a közhiedelemmel ellentétben nem az azonos című akció-tragikomédián alapult, de így is futószalagon készültek olyan C64-programok, melyek 80-as évekbeli filmklasszikusok alapján íródtak. Ebből gyűjtöttünk össze tízet:
Red Heat
Ha a Kommandóból nem is készült C64-átirat, a Schwarzenegger-mozik többnyire nem kerülhették el hasonló sorsukat, így a Vörös zsaru sem.
A játék első szintjén a Német Sportfordász Egyesület tagjai és a Pokol Angyalainak nudista szekciója felváltva vegzálták hősünket a Rudas-fürdőben,
ellenfeleinket pedig ütéssel és fejeléssel lehet jobb belátásra bírni. Mindez négy-öt pályán át zajlott, ami azért volt kínos, mert az amúgy szépen animált Red Heat már két perc után is lenullázta a játékos adrenalinszintjét.
Ghostbusters
Aki anno baráti körünkből nem volt Szellemirtók-rajongó, attól egyéb aljasság is kitellett: pl. nettó pszichopata módjára vízben oldotta fel a kisflakonos Limo-üdítőport ahelyett, hogy szárazon benyakalta volna. A Ghostbustersben szellemeket kellett fogni az Ecto 1-es mobillal vagy protonágyú és szellemcsapda bevetésével, miközben a háttérben minden idők egyik legtöbbet halandzsázott betétdala („Hugyugonakó? Gó-zbászterz!”) szólt.
Batman – The Movie
Mi, mint az időcsapda büszke rabjai, utolsó leheletünkig tagadjuk, hogy a Batman-univerzumban Michael Keaton és Jack Nicholson után is volt élet. A Batman – The Movie az első Tim Burton-film cselekményén alapult Jack Napier savas fürdőjétől, a mérgesgázos lufikon át a templomi leszámolásig. Mindehhez pedig elsőosztályú grafika, zene és – Commodore Világ-os szakszóval élve – játszhatóság társult.
Rambo
Nem egyszer előfordult, hogy felbecsülhetetlen dolgokat – pl. egy doboz névnapi Macskanyelvet – adtunk volna oda egy örökélet-poke-ért cserébe. (Ez volt az a kód, mellyel karakterünk halhatatlanná vált, megspórolva nekünk, hogy idejekorán megdézsmáljuk nagyanyánk Xanax-készletét.) Nos, a Rambo esetében ennek hiányában garantált volt a gyerekkori idegösszeroppanás, az alkotók ugyanis kissé túlbuzgók voltak az ellenfelek adagolása során. A játékban mellesleg a Rambo II.-re épülő túszszabadító akciót kellett végrehajtanunk, és természetesen válogatott fegyverekkel lőni minden vélt vagy valós, mozgó vagy mozdulatlan célpontot.
Predator
És újabb szépen megrajzolt, de bestiális játszhatósággal bíró cucc a Schwarzengger-életmű egyik klasszikusa alapján. Bár a programozók tökéletesen rekonstruálták Arnie kockafrizuráját, a Sátántangó-sebességű játékmenetre nincs bocsánat. Ugyanakkor amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a filmben végtagokat szaggató címszereplő itt-ott csicskalángosokkal(!) próbálja megállítani a főhőst.
Running Man
Majdhogynem szóról-szóra megismételhetnénk az előző etapban írottakat, annyiban azonban mégis gyötrelmesebb a Menekülő ember játékváltozata, hogy ezúttal háttérzenét is kapunk a nyakunkba. Ez utóbbi pedig már a Bros és Milli Vanilli által sújtott évtizedben is életellenesnek hatott. Persze, lehet, hogy nagyon is tudatos húzás volt a programozók részéről, és mindez a túlélőjáték koncepciójának része.
Aliens
A magyar bravúrinterpretáció által A bolygó neve: Halál címmel sújtott mozi nemcsak, hogy megütötte, de túl is szárnyalta elődjének színvonalát. Nos, a C64 verzió – melyben az összes főbb karaktert irányíthatjuk – már korántsem idomult ehhez: az Aliens egy középszerű shooter lett, melyben az ácskapocsfejű dögöket lődözhetjük egészen addig, míg ki nem fogy a lőszerünk.
Platoon
„Központ, hol marad már a légi csapás? Azt akarom, hogy két perc múlva úgy égjen ez a rohadt dzsungel, mint egy kandalló!” Oliver Stone A szakasz című filmje nemcsak, hogy klasszikus volt, de szabadon felhasználható klisészöveg-gyűjteményt adott a vietnami háborús tematikában alkotó filmesek kezébe. A játék saját versenypályáján hasonlóan erősre sikeredett, mint a mozi, a zene hallatán pedig Ho Si Minh „sajátkezűleg dugott volna puskát önnön seggébe.”
Die Hard
A „karácsonyi film-e a Die Hard?” kérdésben 1988 óta nem sikerült igazságot szolgáltatni, az viszont tény, hogy megkerülhetetlen klasszikus. Így hát C64-es kiadása annak ellenére is törvényszerűnek bizonyult, hogy a Commodore-kultusz ekkoriban már hanyatlóban volt. A játék – ellentétben a filmmel – olyan steril, mint egy svájci műtő: az egyetlen hanghatás a lövések hangja, mikor mezítlábas-atlétatrikós McClane összecsap a Bundesliga-frizurás Hans Grüber-baráti körrel.
Azért viszont mindenképpen jár a pont, hogy Nakatomi-toronyház felszabadítása után a filmben látott módon szemlélhetjük Grüber gravitációhoz fűződő viszonyát.
Cobra
„Ha a bűn betegség, Cobra a legjobb gyógyszer ellene…” – valahogy így szólt a szlogen, mely keményebbnek hatott, mint a pizzás csiga egy józsefvárosi nonstopban. A Stallone-filmet már hatévesen is nehéz volt komolyan venni, a játék viszont egészen pofásra sikerült. Kiváltképp, hogy zenéje még jobb volt, mint a film hajlakkban fuldokló betétdalai. Ennek fényében pedig azt is elnézzük, hogy Brigitte Nielsent – aki az első pálya végén bukkan fel – az alkotóknak sikerült Pumuklira fazonírozni.
