A Margó-díjas Totth Benedek második regénye jóval komolyabb, mint a Holtverseny, és nem egy könnyed olvasmány. De nem csak ezért fogja megosztani az olvasókat, hanem mert rettenetesen gonosz.
A Holtversennyel az addig fordítóként ismert Totth Benedek egy csapásra berobbant a kortárs irodalomba. Meg is kapta rögvest a Margó-díjat, és egy olyan fura helyzet állt elő, hogy nem csupán a "felnőtt", hanem az ifjúsági irodalom is magáénak érezte a regényt.
Egy ilyen erős debütálás után elég nagy figyelem övezte a szerző második kötetét, és ilyenkor mindig az van, hogy sokan ugyanazt várják, mint amit korábban kaptak. Talán cifrábbat, de az sem baj, ha ugyanolyan. És ha mást kapnak, annak nem feltétlenül örülnek. Nos, Az utolsó utáni háború nevezhető a Holtverseny sokadik hatványra emelt továbbgondolásának, miközben azért egészen más lett.
Elöljáróban: sajnos a kötet fülszövege nem valami figyelemfelkeltő, és ami azt illeti, a borító sem túl izgalmas. Továbbá posztapokaliptikus történetekkel tele a padlás, és azt is számtalanszor láttuk, olvastuk, hogy a háború aljas, szemét, ócska dolog. Pedig Az utolsó utáni háború jó könyv, bár gyanítom, erősen meg fogja osztani a közönséget - a Moly értékelései alapján már meg is tette.
A Holtverseny olvastatta magát, veszettül pörgött, és könnyen meg lehetett érteni, miről is akar szólni valójában. Az utolsó utáni háború jóval nehezebb olvasmány: a történet olykor unalmasnak, önismétlőnek tűnik, egyre furább epizódokkal, amikkel egy idő után talán nem is tudunk mit kezdeni, és csak a végére áll össze ez az egész, aminek fényében átértékelődnek a korábbi, zökkenőnek vélt epizódok. Kétségtelenül megdolgoztatja az olvasót, de szavamra, megéri.
Totth ismét egy kamasz srácot választott elbeszélőnek, bár szerencsére jóval kedvelhetőbbet, mint előző főszereplője volt. A regény helyszíne és időpontja meglehetősen homályos - elvileg egy alternatív idősíkon játszódik, amiben az 1956-os forradalom hosszan tartó háborúvá fajult, de ha nem találkozom ezzel az információval, eszembe sem jutott volna. Az egész regényt az időtlenség jellemzi, mintha az eseményeket kiragadták volna a történelemből, és csak úgy vannak - valamikor és valahol. A jenki és a ruszki megnevezések avíttasak, míg az airdrop modern kifejezés, és a színhelyről is csak annyit tudunk meg, hogy kezdetben egy rommá lőtt nagyvárosban tengődnek a szereplők, utána pedig a lepukkant vidéken próbálnak meg túlélni. De találkozhatunk más fura dolgokkal is, amelyek még jobban elbizonytalaníthatják az olvasót, és erősítik ezt az időtlenséget: az elbeszélő egy ízben említi az előző háborút, ami a jelenlegi előtt közvetlenül zajlott, és a kettő között csak néhány esztendőnyi béke volt, viszont a srác háború előtti emlékei egy látszatra ép világról szólnak. Akár szerkesztői hibának, figyelmetlenségnek is tűnhet, de ez nem tűnik valószínűnek, inkább tudatos elbizonytalanításnak. A másik furcsaság a modern technika teljes hiánya: számítógépet, mobilt és egyéb mindennapi kütyüket, internetet, Facebookot még csak meg sem említenek, mintha ebben a világban soha nem is léteztek volna.
A történet látszólag egyszerű: az elbeszélő rég eltűnt öccsét akarja megkereseni, ami az ostromlott városban eleve reménytelen, hiszen nap mint nap rengetegen halnak meg vagy a bombázások vagy az oroszok miatt, a városon túli pusztaságban pedig emberevő mutánsok portyáznak. A srác mégis a fejébe veszi, hogy az öccse él. Megmenti egy amerikai katona életét, és együtt vágnak neki az ismeretlennek.
Háború és apokalipszis lévén nyilván erőszakos a regény, bár a tapasztalt olvasónak mindez meg sem kottyan. Totth könyve nem az erőszakkal és a nyomorúsággal sokkol, annál sokkal rafkósabb. És innentől spoileres leszek, csak saját felelősségre olvasd tovább! A korábban is említett különös jelenetek egy idő után elharapódznak, halott szereplők térnek vissza, illetve nem, és olyan, egyértelmű szimbólumok bukkannak fel, amelyek már túlmutatnak egy egyszerű háborús történeten. Itt már a szereplők lelkéről van szó - és az egyre gyanúsabb lezárás előtt fokozatosan jön a zsigerien nyomasztó felismerés: szereplőink bizony már rég meghaltak. Hogy mikor? Tökmindegy. Talán vissza lehetne keresni, de nem érdemes. Az egész regény egy nyomorult pokoljárás, (látszólag) élők bolyonganak a megcsonkított halottak és a világ romjai közt. És vajon van ebből kiút? Van feloldozás? Fenéket van. Már a cím is egy hatalmas spoiler: a szenvedés végén szó szerint a kárhozat vár.
